Szecsõ András

Jacob 16 évig volt a cannes-i fesztiválok ura és parancsolója, és mint ilyen, a versenyprogram egyszemélyi felügyelője. Regnálása idején számtalanszor megtörtént, hogy egy-egy filmet kiejtett, csak azért, hogy bekerüljön valamelyik személyes kedvence. Most sem tagadta meg önmagát.

Magyar Narancs: Nyugaton főleg Bond-lányként, Keleten viszont egyfajta női Jackie Chanként tartják számon.

MN: Hisz a szellemekben?

Miután elhelyezkedik a Velencei Filmfesztivál nem hivatalos központjának számító, a századelő spleenjét és a hatvanas évek pezsgését egyszerre idéző Hotel Excelsior teraszán, és belekortyol élete második legdrágább kapucsínójába, óhatatlanul is felötlik az emberben két kérdés:

Az idei nem nagyon különbözött a tavalyitól: volt egy vörös szőnyeg, egy fesztiválpalota, huszonhárom versenyfilm és vagy harmincezer hivatalos akkreditációval bíró résztvevő, közöttük hatszáz fotós és mintegy háromezer újságíró. Mindenki tette a dolgát: a vörös szőnyeget már 9-én leterítették, a sztárok 10-étől szorgalmasan sétálgattak rajta, a fotósok megszállottan kattogtattak rájuk, az újságírók pedig megírták az egészet. Állítólag voltak valahol filmek is, de azokat nem nagyon láttuk, amit tudni kellett róluk, fel-felcsipegettük az interneten.

Van egy hely, ami nincs. Jobban mondva: van egy hely, ami volt. Ez a Háry vendéglő a Bródy Sándor utcában, csak egy köpésre a rádiótól, a Színház- és Filmművészeti Főiskola mindkét épületétől, a Pázmánytól, ezeket most csak azért sorolom fel, mert a vendégkör nagy részét az említett intézményekbe járók tették ki, ergo ne csak én érezzem pocsékul magam, hanem ha még nem vették volna észre, mindenki a környéken.

Hároméves koromban nagyapám kézen fogott és elvitt a cirkuszba. Utáltam előre. A soproni Kőfaragó téren, az akkor még csak a következő ötéves tervben létező paneldzsungel leendő helyén félkörben álló lakókocsikig csak-csak hagytam elvonszolni magam, de a sátor előtt lecövekeltem, és csendesen sírva fakadtam. Odabenn sötét volt és büdös, ráadásul egy nagy bajszú, köpenyes férfi szedte a jegyeket. Nagyapám egy darabig kinn tipródott velem, de amikor meghallotta a felcsendülő indulót, nem bírta tovább: ölébe kapott, és becipelt magával, az sem zavarta, hogy közben valami meleg folyadék csorog végig a karján, ugyanis összepisiltem magam. Így esett, hogy életemben előbb láttam fókát, mint tehenet, mire pedig megszáradt a kék harisnyanadrágom fölé húzott kantáros rövidgatyám, én már halálosan szerelmes voltam a kötéltáncosnőbe. A bepisilésről később leszoktam, de a szívem mindmáig megdobban, ha kifeszített drótkötelet látok.

Az első La Furával kapcsolatos élményem egy tábla, mely arra figyelmeztet a müncheni Mufathalle falán, hogy az előadás alatt tönkremehet a ruhám, elcsúszhatok a teremben kiöntött folyadékon, és a zajszint időnként átlépheti a normális emberi fül számára megengedett legmagasabb értéket. Nos, nem szakadt el semmim, nem estem el, nem süketültem meg, viszont azóta is hülyén állok, ha el kell mesélnem, minek is voltam részese anno.

Arnold Kopelson jön, lát, köszön, jattol. Nincsen rajta Boss zakó, Armani ing és Versace farmer, nem kommunikál mobiltelefonon, mellényzsebéből nem kandikálnak dollárkötegek, az idő múlását sem Rolexen, hanem a mögötte álló sajtófőnökén méri, mégis valahogy látszik rajta, hogy producer. Jobban mondva: ő a producer és nem a mellette álló köpcös, mosolygós, csillogó szemű muki, aki később Andrew Davisként mutatkozik be. Csak annyi a közös bennük, hogy mindketten szivaroznak.