Az utolsó vacsora: Bezárt a Háry

  • Szecsõ András
  • 2000. április 13.

Külpol

Van egy hely, ami nincs. Jobban mondva: van egy hely, ami volt. Ez a Háry vendéglő a Bródy Sándor utcában, csak egy köpésre a rádiótól, a Színház- és Filmművészeti Főiskola mindkét épületétől, a Pázmánytól, ezeket most csak azért sorolom fel, mert a vendégkör nagy részét az említett intézményekbe járók tették ki, ergo ne csak én érezzem pocsékul magam, hanem ha még nem vették volna észre, mindenki a környéken.
Van egy hely, ami nincs. Jobban mondva: van egy hely, ami volt. Ez a Háry vendéglő a Bródy Sándor utcában, csak egy köpésre a rádiótól, a Színház- és Filmművészeti Főiskola mindkét épületétől, a Pázmánytól, ezeket most csak azért sorolom fel, mert a vendégkör nagy részét az említett intézményekbe járók tették ki, ergo ne csak én érezzem pocsékul magam, hanem ha még nem vették volna észre, mindenki a környéken.

A Háry nem azért zárt be, mert nem tudta felvenni a versenyt az elpizzériásodott, -pubosodott, -mekdonaldszosodott világgal, hanem azért, mert nem akarta. Nem akart más lenni, mint ami volt: egy vendéglő-borozó a nyolcadik kerület szebbik végéről, ahová talán nem viszem el Madonnát vacsorázni (de Salma Hayeket már igen), viszont amint felraktam a repülőre, lehúzok, és eszem az egészségére egy tordai dupla pecsenyét saláta-bőségtállal vagy egy libacombot. Vagy mindkettőt, tanyasi bundás kenyérrel és káposztás bablevessel alapozva, fahéjas, szilvás palacsintával lefojtva, eperpálinkával csapatva, de csak egyszer az életben, és akkor is virtusból.

A Háry

olyan hely volt,

ahová az ember talán nem ment le minden héten, de rendszeresen visszajárt. Fejét lehúzva leimbolygott a lépcsőn, beköszönt a kármentő mögé, és úgy érezte, otthon van. Ez az érzés később az elfogyasztott italok és ételek hatására csak erősödött, és így eshetett meg, hogy az utolsó napon, kilencvenkilós meglett férfiember létemre kétszer is elbőgtem magam: először bele a levesbe, másodszor a desszertnél, amikor a szomszéd asztalnál egy temetéshez kiöltözött, szintén a zokogás szélén álló családfő már másodszor nyomta el a "testamentumot szörnyű írni" örökzöldet.

A Háry specialitása egyébként nem is az étlapon felvonultatott ételválasztékban állt, hanem a kiszolgálásban. Volt Ibolya a placcon, volt Béla a konyhában, és volt minden asztalon egy foglalt tábla. Egyrészt, mert ketten nem bírták volna, ha teljes gőzzel üzemel a hely, másrészt mert nem engedtek be akárkit. A törzsközönség is ehhez mérten alakult:

nem jutottak be

a zizgő joggingos, mobilos csimbik, a kőre kigyúrt, szétvarrt, szénné tetovált kopaszok és a hozzájuk tartozó, patás macókák, a videoklipekből öltözködő divatzombik, a Paco Rabanne nyakkendős brókerek, egyszóval az összes olyan csávó, akinek a zsebére a honi vendéglátás játszik mostanában. Maradtak viszont a valódi emberek: másodlagos frissességű zenészek és a médiaháború már életükben elesett ismeretlen katonái a rádióból, a meghatározhatatlan korú (és pénztárcájú) szerelmespárok, a környező oktatási intézmények világmegváltói, valamint a helybéliek, akik csendesen poharukba kuncogtak, valahányszor egy szövegkiállásból a szükségesnél többször vélték kihallani a "kompatibilis" és az "adekvát" szavakat. Ennyi ember a világon bárhol eltart egy vendéglőt. Hogy itt nem, az sem Ibolya és Béla bűne, hanem a helyet az önkormányzattól bérlő vendéglátó vállalaté, amely a bérleti jog árát úgy emelte fel, hogy a Háryban egyszerűen nem tudták volna kigazdálkodni anélkül, hogy az étlapon szereplő számokat be ne szorozták volna kettővel, és ezt nem gondolták erkölcsösnek.

Bevallom: az utóbbi időben méltatlanul hanyagoltam a Háryt - egyszerűen kiesett a szórásból. Így történt, hogy amikor jó három hónapos pauza után február végén levetődtem, úgy ért a bezárás híre, mint ha sok év börtön után arra tértem volna haza, hogy szerető családom, mert koldulással nem tudott extraprofitot termelni a rezsi mellé, szájba lőtte kedvenc nagyanyámat.

Az érzelmek érzelmek, az üzlet meg üzlet, mondhatnánk most, meg azt is, hogy mi közünk az egészhez. És valóban: semmi. Az már más kérdés, hogy a Háry nem egy letűnt világ utolsó védbástyája volt, hanem maga a létező alternatíva: igen, uraim, így is lehet, szerény haszonnal, csicsa nélkül, tisztességesen. És azt is csak itt jegyzenénk meg, hogy az a kedves, Amerikából hazaszakadt,

magát vendéglátósnak gondoló

egykori ingatlanügynök, aki végül is egy személyben felel az üzemeltető vállalat ügyes-bajos dolgaiért (és akinek irodalmi nevét édességboltok portálja felett is csodálhatjuk), olyan jó kis helyeket herélt ki és vágott haza a pillanatnyi haszon reményében, mint az Uránia melleti Erzsike vagy a Prágai Vencel a Rákóczi úton, a Tuborg a Blaha felett, és még sorolhatnám. Igaz, ő ajándékozta meg e hazát a Pizza Huttal, az azóta eltűnt Dunkin Dunutsszal, továbbá jó néhány olyan cukrászdával és étteremmel (például Verdi, Mozart, Acapulco), amelyek első ránézésre lehetnek bárhol a világon, csak ott nem, amely ország stíljében fogantak.

Mindenesetre köszönjük.

Szecső András

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül.