Az utolsó vacsora: Bezárt a Háry

  • Szecsõ András
  • 2000. április 13.

Külpol

Van egy hely, ami nincs. Jobban mondva: van egy hely, ami volt. Ez a Háry vendéglő a Bródy Sándor utcában, csak egy köpésre a rádiótól, a Színház- és Filmművészeti Főiskola mindkét épületétől, a Pázmánytól, ezeket most csak azért sorolom fel, mert a vendégkör nagy részét az említett intézményekbe járók tették ki, ergo ne csak én érezzem pocsékul magam, hanem ha még nem vették volna észre, mindenki a környéken.
Van egy hely, ami nincs. Jobban mondva: van egy hely, ami volt. Ez a Háry vendéglő a Bródy Sándor utcában, csak egy köpésre a rádiótól, a Színház- és Filmművészeti Főiskola mindkét épületétől, a Pázmánytól, ezeket most csak azért sorolom fel, mert a vendégkör nagy részét az említett intézményekbe járók tették ki, ergo ne csak én érezzem pocsékul magam, hanem ha még nem vették volna észre, mindenki a környéken.

A Háry nem azért zárt be, mert nem tudta felvenni a versenyt az elpizzériásodott, -pubosodott, -mekdonaldszosodott világgal, hanem azért, mert nem akarta. Nem akart más lenni, mint ami volt: egy vendéglő-borozó a nyolcadik kerület szebbik végéről, ahová talán nem viszem el Madonnát vacsorázni (de Salma Hayeket már igen), viszont amint felraktam a repülőre, lehúzok, és eszem az egészségére egy tordai dupla pecsenyét saláta-bőségtállal vagy egy libacombot. Vagy mindkettőt, tanyasi bundás kenyérrel és káposztás bablevessel alapozva, fahéjas, szilvás palacsintával lefojtva, eperpálinkával csapatva, de csak egyszer az életben, és akkor is virtusból.

A Háry

olyan hely volt,

ahová az ember talán nem ment le minden héten, de rendszeresen visszajárt. Fejét lehúzva leimbolygott a lépcsőn, beköszönt a kármentő mögé, és úgy érezte, otthon van. Ez az érzés később az elfogyasztott italok és ételek hatására csak erősödött, és így eshetett meg, hogy az utolsó napon, kilencvenkilós meglett férfiember létemre kétszer is elbőgtem magam: először bele a levesbe, másodszor a desszertnél, amikor a szomszéd asztalnál egy temetéshez kiöltözött, szintén a zokogás szélén álló családfő már másodszor nyomta el a "testamentumot szörnyű írni" örökzöldet.

A Háry specialitása egyébként nem is az étlapon felvonultatott ételválasztékban állt, hanem a kiszolgálásban. Volt Ibolya a placcon, volt Béla a konyhában, és volt minden asztalon egy foglalt tábla. Egyrészt, mert ketten nem bírták volna, ha teljes gőzzel üzemel a hely, másrészt mert nem engedtek be akárkit. A törzsközönség is ehhez mérten alakult:

nem jutottak be

a zizgő joggingos, mobilos csimbik, a kőre kigyúrt, szétvarrt, szénné tetovált kopaszok és a hozzájuk tartozó, patás macókák, a videoklipekből öltözködő divatzombik, a Paco Rabanne nyakkendős brókerek, egyszóval az összes olyan csávó, akinek a zsebére a honi vendéglátás játszik mostanában. Maradtak viszont a valódi emberek: másodlagos frissességű zenészek és a médiaháború már életükben elesett ismeretlen katonái a rádióból, a meghatározhatatlan korú (és pénztárcájú) szerelmespárok, a környező oktatási intézmények világmegváltói, valamint a helybéliek, akik csendesen poharukba kuncogtak, valahányszor egy szövegkiállásból a szükségesnél többször vélték kihallani a "kompatibilis" és az "adekvát" szavakat. Ennyi ember a világon bárhol eltart egy vendéglőt. Hogy itt nem, az sem Ibolya és Béla bűne, hanem a helyet az önkormányzattól bérlő vendéglátó vállalaté, amely a bérleti jog árát úgy emelte fel, hogy a Háryban egyszerűen nem tudták volna kigazdálkodni anélkül, hogy az étlapon szereplő számokat be ne szorozták volna kettővel, és ezt nem gondolták erkölcsösnek.

Bevallom: az utóbbi időben méltatlanul hanyagoltam a Háryt - egyszerűen kiesett a szórásból. Így történt, hogy amikor jó három hónapos pauza után február végén levetődtem, úgy ért a bezárás híre, mint ha sok év börtön után arra tértem volna haza, hogy szerető családom, mert koldulással nem tudott extraprofitot termelni a rezsi mellé, szájba lőtte kedvenc nagyanyámat.

Az érzelmek érzelmek, az üzlet meg üzlet, mondhatnánk most, meg azt is, hogy mi közünk az egészhez. És valóban: semmi. Az már más kérdés, hogy a Háry nem egy letűnt világ utolsó védbástyája volt, hanem maga a létező alternatíva: igen, uraim, így is lehet, szerény haszonnal, csicsa nélkül, tisztességesen. És azt is csak itt jegyzenénk meg, hogy az a kedves, Amerikából hazaszakadt,

magát vendéglátósnak gondoló

egykori ingatlanügynök, aki végül is egy személyben felel az üzemeltető vállalat ügyes-bajos dolgaiért (és akinek irodalmi nevét édességboltok portálja felett is csodálhatjuk), olyan jó kis helyeket herélt ki és vágott haza a pillanatnyi haszon reményében, mint az Uránia melleti Erzsike vagy a Prágai Vencel a Rákóczi úton, a Tuborg a Blaha felett, és még sorolhatnám. Igaz, ő ajándékozta meg e hazát a Pizza Huttal, az azóta eltűnt Dunkin Dunutsszal, továbbá jó néhány olyan cukrászdával és étteremmel (például Verdi, Mozart, Acapulco), amelyek első ránézésre lehetnek bárhol a világon, csak ott nem, amely ország stíljében fogantak.

Mindenesetre köszönjük.

Szecső András

Figyelmébe ajánljuk

A kutya mellett

A filmművészetben a Baran című, egyszerre realista és költői remekmű (Madzsid Madzsidi) jóvoltából csodálkozhatott rá a világ először az iráni afgán menekültek sorsára.

Iszony

Kegyetlen, utálatos film Veronika Franz és Severin Fiala legújabb munkája (ők a felelősek a 2014-es, hasonlóan bársonyos Jó éjt, anyu! című horrorért).

Elvis gyémánt félkrajcárja

  • - turcsányi -

Van a Hülye Járások Minisztériumának egy vígjátéki alosztálya, ott írták elő, hogy ha valaki el akarja kerülni a helyzetkomikumok – művészileg nyilván szerfelett alantas – eszköztárának használatát, hősét úgy kell járatnia (lehetőleg a medence partján), hogy a mozgása végig magán hordozza a szerepét.

Saját magány

A Comédie-Française évszázadok óta egyre bővülő, immár többezresre duzzadt repertoárjából most a klasszicista szerző modern köntösbe bújt, Guy Cassiers rendezésében újragondolt változatát hozták el Budapestre – pár hónappal a premier után.

Az én bilincsei

A Losoncról származó Koós Gábor (1986) a Képzőművészeti Egyetem grafikaszakán végzett, és még tanulmányai idején monumentális, több mint két méter magas munkáival lett ismert.