Fűrészpor és gagyogás (III. Nemzetközi Cirkuszfesztivál a Fővárosi Nagycirkuszban)

  • Szecsõ András
  • 2000. január 27.

Könyv

Hároméves koromban nagyapám kézen fogott és elvitt a cirkuszba. Utáltam előre. A soproni Kőfaragó téren, az akkor még csak a következő ötéves tervben létező paneldzsungel leendő helyén félkörben álló lakókocsikig csak-csak hagytam elvonszolni magam, de a sátor előtt lecövekeltem, és csendesen sírva fakadtam. Odabenn sötét volt és büdös, ráadásul egy nagy bajszú, köpenyes férfi szedte a jegyeket. Nagyapám egy darabig kinn tipródott velem, de amikor meghallotta a felcsendülő indulót, nem bírta tovább: ölébe kapott, és becipelt magával, az sem zavarta, hogy közben valami meleg folyadék csorog végig a karján, ugyanis összepisiltem magam. Így esett, hogy életemben előbb láttam fókát, mint tehenet, mire pedig megszáradt a kék harisnyanadrágom fölé húzott kantáros rövidgatyám, én már halálosan szerelmes voltam a kötéltáncosnőbe. A bepisilésről később leszoktam, de a szívem mindmáig megdobban, ha kifeszített drótkötelet látok.

Hároméves koromban nagyapám kézen fogott és elvitt a cirkuszba. Utáltam előre. A soproni Kőfaragó téren, az akkor még csak a következő ötéves tervben létező paneldzsungel leendő helyén félkörben álló lakókocsikig csak-csak hagytam elvonszolni magam, de a sátor előtt lecövekeltem, és csendesen sírva fakadtam. Odabenn sötét volt és büdös, ráadásul egy nagy bajszú, köpenyes férfi szedte a jegyeket. Nagyapám egy darabig kinn tipródott velem, de amikor meghallotta a felcsendülő indulót, nem bírta tovább: ölébe kapott, és becipelt magával, az sem zavarta, hogy közben valami meleg folyadék csorog végig a karján, ugyanis összepisiltem magam. Így esett, hogy életemben előbb láttam fókát, mint tehenet, mire pedig megszáradt a kék harisnyanadrágom fölé húzott kantáros rövidgatyám, én már halálosan szerelmes voltam a kötéltáncosnőbe. A bepisilésről később leszoktam, de a szívem mindmáig megdobban, ha kifeszített drótkötelet látok.

A szórakozni vágyó humanoidok számára, úgy tűnik, a reális idejű veszély élménye lassan-lassan jelent annyit, mint egy komputerrel felturbózott Van Damme-pofon a naponta kölcsönözhető konzervmoziban; manapság a cirkusz mintha kezdene kijönni abból a siralomvölgyből, amibe a konzumelektronikai szentháromság, a televízió, a videó és a számítógépes játékok száműzték. A látszat persze most is csal, mert azok, akik a III. Nemzetközi Cirkuszfesztivált szúrták be a mindennapi betevő vizuálkábszer helyett, olyan töménységben kapták meg a tutit, mintha, teszem azt, Keanu Reeves mellett a tíz évvel ezelőtti Schwarzeneggert, Bruce Willist, Stallonét látták volna közösen harcba szállni a Mátrix ellen.

Megmagyarázom.

Egy cirkuszfesztivál ugyanis mindig vérre megy. Ahol két artista összejön, és felkér egy harmadikat, hogy döntse már el, melyikük a jobb, felbukkannak az ügynökök is. A tét óriási: a világon talán öt-hat olyan hely van mindössze, ahol megalkuvás nélkül, igazán jól lehet keresni. Ha valaki meggyőzőt alakít egy fesztiválon, könnyen megesik, hogy a következő hónapban már Monte Carlóban, Párizsban, Las Vegasban találja magát, ahol viszonylag tisztességes pénzért, esténként három előadásban már mint világhíresség mutogathatja a foga fehérjét, míg pályatársa örülhet, ha egy foltra való összejön a szakadt dresszére. Az idei fesztiválon például a műsorvezető közlése szerint legalább százhúsz, szerződtetési jogkörrel felruházott cirkuszi szakember leste árgus szemmel a manézst estéről estére.

Valószínűleg nem is csalódtak a felhozatalban: egyszerűen elképesztő, az ember mit ki nem tud találni, hogy elszórakoztassa felebarátait. Itt van mindjárt az ukrán Didyk csoport egy dupla hintás ugrószámmal. Ez látszólag egyszerű dolog: csak fel kell pattanni egy hajóhintára emlékeztető szerkezetre, meghajtani, majd elrugaszkodni a zenitről. Idáig rendben is lenne, de az elröppenő artistának szemből is egy hasonló hintára kell érkeznie. Ezt így leírni egyszerű, de a Fővárosi Nagycirkusz különösen kényelmetlen üléseiről nézve az egész művelet már kap egy enyhe árnyalatot, különösen, ha azt is látjuk, hogy az egyik ugrásnál az egyik ukrán fiú jó tízméteres röppálya után húsz centivel eltéveszti a célt, megtántorodik, és majdnem lezuhan a hintáról.

És a cirkuszban pont ez a lényeg: a majdnem. Amikor a nézőtéren ülő mintegy 1800 emberben tudatosul - mármint azokban, akik nem a csoport egyik hölgytagjának tökéletes fenekét stírölik pontosan ebben a pillanatban -, mi is az a virtualitás nélküli valóság. Ha öt centivel odébb érkezik a srác, kiskanállal kaparják össze a nézőtéren, így viszont minden megy tovább, csak a lábunk remeg kicsit, amikor látjuk a következő ugráshoz készülődni.

A cirkuszban az a szép, hogy pont a mozi fordítottja: minden olyan, mintha trükk lenne, pedig valódi. Különösen igaz ez Marina Osinszkajára, akit a műsorfüzet nemes egyszerűséggel így harangoz be: "szépség és ügyesség a magas dróton." Az ember - különösen, ha már háromévesen kötéltáncosnőbe volt szerelmes - óhatatlanul bizonyos kritikával fogadja a porondra lépő sziluettet, de ahogy kigyulladnak a reflektorok, rá kell jönnie: amit a műsorfüzet állít, sajnos igaz. Sőt: Marina nem csak szép és ügyes. Hanem lélegzetelállító. Olyasmit csinál, amit eddig senki: amikor a porondról egyszerűen felsétál a kupolába a 45%-os szögben megfeszített kötélen, meg kell a szívnek szakadni.

A fesztiválok - hiába, ilyen a természetük - díjakkal is járnak. A III. Nemzetközi Cirkuszfesztiválon egy sereg különdíjon kívül három bronz-, két ezüst- és egy aranydíjat adtak át. Azon kívül, hogy a díjkiosztó nézőjében óhatatlanul felmerültek bizonyos kérdések - vajon azért volt ennyi különdíj, hogy minden résztvevő vigyen haza egyet, valamint megmondaná-e valaki, a műsorfüzetet készítő grafikai stúdiónak miért is kell négy különdíjat átadni, hacsak nem azért, hogy minden alkalommal elhangozzék a neve? -, nyilvánvaló volt, hogy a zsűri megpróbált salamoni döntéseket hozni, és ezt sajnos a mi nem is titkolt esélyeseink sínylették meg.

Kezdetben úgy tűnt, bejön a papírforma: az ukrán hintaakrobatákon túl egy hihetlenül tehetséges magyar artista, Nereus Lajos és a kínai Hunan Troupe kendőzsonglőr lányai vihették haza a bronzdíjat, míg ezüstöt szerelmem, Marina és a szintén magyar Rippel testvérek kaptak. És itt meg kell állnunk pár keresetlen szóra. A Rippelek - a műsorfüzet szerint kézengyensúlyozók - nemcsak artisták, hanem istenek. Tessék elképzelni két egyformán kb. nyolcvankilós gyönyörű férfit, amint lassú, nyugodt mozdulatokkal emelgetve egymást fittyet hánynak a gravitációnak. Mutatványukat nézve olyan érzésünk támad, mintha váltakozva ők lennének az a bizonyos fix pont, amelyhez képest a másik éppen elmozdítja a Földet.

Az aranydíjat pedig egy kilencéves (!) kínai kissrác, Zhang Fan vihette haza. Tegyük hozzá, nem is érdemtelenül: olyasmit követett el egy laza, ide-oda himbálódzó drótkötélen, amelyhez itt-ott, elemeiben tán már láthattunk hasonlót, de egy műsorszámon belül soha. (Például kézenállásban biciklizett egy keréken.) Igaz, ahhoz, hogy maradéktalan élvezettel szemlélhessük a produkciót, kissé át kellett alakítanunk a tiltott gyermekmunkáról alkotott szélsőségesen liberális nézeteinket, és egészen sajátságos olvasatot kapott minden információ, amit a főemlősök idomíthatóságáról szedtünk fel a Spektrumon. Ettől függetlenül Zhang Fan tényleg elképesztő, hibátlan produkciót mutatott be, kajálta is a közönség rendesen, más kérdés, hogy Rippelék voltak a jobbak.

Szecső András

Figyelmébe ajánljuk

Vörösben

Bohumil Hrabal novelláit Balassa Eszter, a társulattal sokat dolgozó dramaturg az Európa Kiadónál nemrégiben újra megjelent Véres történetek és legendák című gyűjteményes kötet alapján dolgozta át. Vörös a zokni, a nyakkendő, de még a hajszalag is – véres drámára jöttünk –, mégsem sorolható a horror műfajába Soós Attila rendezése. Fekete humorban gazdag sztorik elevenednek meg, groteszk stílusban feltárva a kisemberek mindennapos küzdelmeit.

Magánügyek, közügyek

A félhomályos színpadon egy női alak ül az íróasztalnál, mögötte vörös fényben füst gomolyog. Létezik egy színházi mondás: ahol egy előadásban füstgép vagy stroboszkóp jelenik meg, ott véget ér a minőség. Ám ez az előadás egy holokauszthoz kapcsolódó történetet mond el, a felszálló füstnek így óhatatlanul pluszjelentése is van. Teátrálisnak teátrális, végül is színházban vagyunk.

Szintén zenész

  • - turcsányi -

Nyilván nincs új a nap alatt, mindenesetre a síkhülye gyerekrabló történetét láttuk már kétszer, s éppenséggel olvashattuk is volna, ha Evan Hunter (a számos álnéven alkotó Salvatore Albert Lombinót Ed McBainként ismerjük jobban) 1959-ben publikált regénye megjelenik magyarul, de nem jelent meg, noha a szerző távolról sem alulreprezentált alakja a magyar könyvkiadásnak, beleértve a komcsit is).

Patchwork művészportrékból

A Fuga leghátsó, ámde igen nagy méretű termében látható a művész 2012 óta futó sorozatának (Ember Embernek Embere) majdnem teljes összegzése. A magángyűjtőktől is visszakölcsönzött alkotásokkal együtt a kiállításon 34 mű szerepel – sajátos, „bogis” művészportrék a nemzetközi művészszcéna volt és jelenlegi nagyjairól. S bár G. Horváth mindenekelőtt festő, a művészi Pantheonjában szerepet kapnak szobrászok, fotósok, konceptuális alkotók és performerek is.

Delejező monstrum

Egy magyar regény, amelyben alig van valami magyar. Bartók Imre legújabb – nem is könnyű összeszámolni, hányadik – könyvének főszereplője a harmincas évei elején járó francia Damien Lazard, aki két év alatt szinte a semmiből robban be a nemzetközi profi sakkvilág szűk elitjébe, üstökösszerű felemelkedése már a világbajnok kihívóját sejteti.

Hatvanpuszta két hintája

Hatvanpuszta két hintáját nem Hatvanpusztán, hanem Budajenőn lengeti a szél egy takaros portán, vagyis egy takaros porta előtt, ez még nem eldöntött száz százalékig.

Két akol

Magyar Péter azt mondta a 444 élő műsorában, hogy egy válságban lévő országban a választási törvény módosítása nem fér bele az 50 legfontosabb kérdésbe. Amennyiben jövőre ők győznek, az éppen annak a bizonyítéka lesz, hogy még ebben az egyfordulós rendszerben, ilyen „gusztustalan állami propaganda” mellett is lehetséges felülmúlni az uralkodó pártot.

„Saját félelmeink rossz utakra visznek”

Kevés helye van kritikának Izraellel szemben a zsidó közösségben. De vajon mi történik a porba rombolt Gázában, és miben különbözik az arab kultúra az európaitól? A Hunyadi téri Ábrahám sátra zsinagóga vezetője egyenesen beszél ezekről a kérdésekről.

Szenes Zoltán volt vezérkari főnök: A NATO-nak át kell vennie a drónvédelemmel kapcsolatos ukrán tapasztalatokat

A NATO alapvetően jól reagált az orosz csali drónok lengyelországi berepülésére, de az eset rávilágít arra, hogy a szövetség még nem készült fel a dróntámadásokra. A NATO-t politikai széttagoltsága is hátrányba hozza az orosz hibrid hadviselés elleni védekezésben – erről is beszélt nekünk a védelmi szövetség déli parancsnokság volt logisztikai főnöke.

„Előbb lövetem le magam, mint hogy letérdeljek”

Az elmúlt fél évben háromszor is országos hír lett Szolnok ellenzéki – MSZP-s – polgármesterének fellépéséből, egy tömegverekedés után például Pintér Sándor belügyminisztertől kért rendőröket a közbiztonság javításáért. Fideszes elődje örökségéről, Szolnok helyzetéről és a nagypolitikáról kérdeztük a 43 éves városvezetőt.