Hároméves koromban nagyapám kézen fogott és elvitt a cirkuszba. Utáltam előre. A soproni Kőfaragó téren, az akkor még csak a következő ötéves tervben létező paneldzsungel leendő helyén félkörben álló lakókocsikig csak-csak hagytam elvonszolni magam, de a sátor előtt lecövekeltem, és csendesen sírva fakadtam. Odabenn sötét volt és büdös, ráadásul egy nagy bajszú, köpenyes férfi szedte a jegyeket. Nagyapám egy darabig kinn tipródott velem, de amikor meghallotta a felcsendülő indulót, nem bírta tovább: ölébe kapott, és becipelt magával, az sem zavarta, hogy közben valami meleg folyadék csorog végig a karján, ugyanis összepisiltem magam. Így esett, hogy életemben előbb láttam fókát, mint tehenet, mire pedig megszáradt a kék harisnyanadrágom fölé húzott kantáros rövidgatyám, én már halálosan szerelmes voltam a kötéltáncosnőbe. A bepisilésről később leszoktam, de a szívem mindmáig megdobban, ha kifeszített drótkötelet látok.
A szórakozni vágyó humanoidok számára, úgy tűnik, a reális idejű veszély élménye lassan-lassan jelent annyit, mint egy komputerrel felturbózott Van Damme-pofon a naponta kölcsönözhető konzervmoziban; manapság a cirkusz mintha kezdene kijönni abból a siralomvölgyből, amibe a konzumelektronikai szentháromság, a televízió, a videó és a számítógépes játékok száműzték. A látszat persze most is csal, mert azok, akik a III. Nemzetközi Cirkuszfesztivált szúrták be a mindennapi betevő vizuálkábszer helyett, olyan töménységben kapták meg a tutit, mintha, teszem azt, Keanu Reeves mellett a tíz évvel ezelőtti Schwarzeneggert, Bruce Willist, Stallonét látták volna közösen harcba szállni a Mátrix ellen.
Megmagyarázom.
Egy cirkuszfesztivál ugyanis mindig vérre megy. Ahol két artista összejön, és felkér egy harmadikat, hogy döntse már el, melyikük a jobb, felbukkannak az ügynökök is. A tét óriási: a világon talán öt-hat olyan hely van mindössze, ahol megalkuvás nélkül, igazán jól lehet keresni. Ha valaki meggyőzőt alakít egy fesztiválon, könnyen megesik, hogy a következő hónapban már Monte Carlóban, Párizsban, Las Vegasban találja magát, ahol viszonylag tisztességes pénzért, esténként három előadásban már mint világhíresség mutogathatja a foga fehérjét, míg pályatársa örülhet, ha egy foltra való összejön a szakadt dresszére. Az idei fesztiválon például a műsorvezető közlése szerint legalább százhúsz, szerződtetési jogkörrel felruházott cirkuszi szakember leste árgus szemmel a manézst estéről estére.
Valószínűleg nem is csalódtak a felhozatalban: egyszerűen elképesztő, az ember mit ki nem tud találni, hogy elszórakoztassa felebarátait. Itt van mindjárt az ukrán Didyk csoport egy dupla hintás ugrószámmal. Ez látszólag egyszerű dolog: csak fel kell pattanni egy hajóhintára emlékeztető szerkezetre, meghajtani, majd elrugaszkodni a zenitről. Idáig rendben is lenne, de az elröppenő artistának szemből is egy hasonló hintára kell érkeznie. Ezt így leírni egyszerű, de a Fővárosi Nagycirkusz különösen kényelmetlen üléseiről nézve az egész művelet már kap egy enyhe árnyalatot, különösen, ha azt is látjuk, hogy az egyik ugrásnál az egyik ukrán fiú jó tízméteres röppálya után húsz centivel eltéveszti a célt, megtántorodik, és majdnem lezuhan a hintáról.
És a cirkuszban pont ez a lényeg: a majdnem. Amikor a nézőtéren ülő mintegy 1800 emberben tudatosul - mármint azokban, akik nem a csoport egyik hölgytagjának tökéletes fenekét stírölik pontosan ebben a pillanatban -, mi is az a virtualitás nélküli valóság. Ha öt centivel odébb érkezik a srác, kiskanállal kaparják össze a nézőtéren, így viszont minden megy tovább, csak a lábunk remeg kicsit, amikor látjuk a következő ugráshoz készülődni.
A cirkuszban az a szép, hogy pont a mozi fordítottja: minden olyan, mintha trükk lenne, pedig valódi. Különösen igaz ez Marina Osinszkajára, akit a műsorfüzet nemes egyszerűséggel így harangoz be: "szépség és ügyesség a magas dróton." Az ember - különösen, ha már háromévesen kötéltáncosnőbe volt szerelmes - óhatatlanul bizonyos kritikával fogadja a porondra lépő sziluettet, de ahogy kigyulladnak a reflektorok, rá kell jönnie: amit a műsorfüzet állít, sajnos igaz. Sőt: Marina nem csak szép és ügyes. Hanem lélegzetelállító. Olyasmit csinál, amit eddig senki: amikor a porondról egyszerűen felsétál a kupolába a 45%-os szögben megfeszített kötélen, meg kell a szívnek szakadni.
A fesztiválok - hiába, ilyen a természetük - díjakkal is járnak. A III. Nemzetközi Cirkuszfesztiválon egy sereg különdíjon kívül három bronz-, két ezüst- és egy aranydíjat adtak át. Azon kívül, hogy a díjkiosztó nézőjében óhatatlanul felmerültek bizonyos kérdések - vajon azért volt ennyi különdíj, hogy minden résztvevő vigyen haza egyet, valamint megmondaná-e valaki, a műsorfüzetet készítő grafikai stúdiónak miért is kell négy különdíjat átadni, hacsak nem azért, hogy minden alkalommal elhangozzék a neve? -, nyilvánvaló volt, hogy a zsűri megpróbált salamoni döntéseket hozni, és ezt sajnos a mi nem is titkolt esélyeseink sínylették meg.
Kezdetben úgy tűnt, bejön a papírforma: az ukrán hintaakrobatákon túl egy hihetlenül tehetséges magyar artista, Nereus Lajos és a kínai Hunan Troupe kendőzsonglőr lányai vihették haza a bronzdíjat, míg ezüstöt szerelmem, Marina és a szintén magyar Rippel testvérek kaptak. És itt meg kell állnunk pár keresetlen szóra. A Rippelek - a műsorfüzet szerint kézengyensúlyozók - nemcsak artisták, hanem istenek. Tessék elképzelni két egyformán kb. nyolcvankilós gyönyörű férfit, amint lassú, nyugodt mozdulatokkal emelgetve egymást fittyet hánynak a gravitációnak. Mutatványukat nézve olyan érzésünk támad, mintha váltakozva ők lennének az a bizonyos fix pont, amelyhez képest a másik éppen elmozdítja a Földet.
Az aranydíjat pedig egy kilencéves (!) kínai kissrác, Zhang Fan vihette haza. Tegyük hozzá, nem is érdemtelenül: olyasmit követett el egy laza, ide-oda himbálódzó drótkötélen, amelyhez itt-ott, elemeiben tán már láthattunk hasonlót, de egy műsorszámon belül soha. (Például kézenállásban biciklizett egy keréken.) Igaz, ahhoz, hogy maradéktalan élvezettel szemlélhessük a produkciót, kissé át kellett alakítanunk a tiltott gyermekmunkáról alkotott szélsőségesen liberális nézeteinket, és egészen sajátságos olvasatot kapott minden információ, amit a főemlősök idomíthatóságáról szedtünk fel a Spektrumon. Ettől függetlenül Zhang Fan tényleg elképesztő, hibátlan produkciót mutatott be, kajálta is a közönség rendesen, más kérdés, hogy Rippelék voltak a jobbak.
Szecső András
