1. Miért gondolják az olaszok évről évre, hogy feltétlenül itt kell összecsődíteniük azt a hőzöngő csürhét, amely azt állítja magáról, hogy több köze van a világ mozgóképgyártásához, mint bármelyik tisztességes pornósnak? 2. Vajon honnan ismerős Lorenzo Lamas oldalán az a dekoratív, ámde vertikálisan kihívással küszködő cicababa, aki olyan durcás arcot vág, mintha most közölték volna vele, nem kap pénzt az újabb kebelplasztikára? A kérdésekre azonban sohasem kapunk választ: a terasz pillanatok alatt kiürül, mert
Harrison Ford rocsója
megérkezik a szálloda kikötőjébe. Amíg a tömeg átnyomul csodálattal adózni a bőrbe kötött hollywoodi álomnak, aki mellesleg a frissen felvarrt arcú Michelle Pfeiffer társaságában integet, a teraszra visszaköltözik az igazi, békebeli dolce vita, és óhatatlanul olyan érzésünk támad, hogy a hely valószínűleg a paradicsom egy szelete. A baj csak az, hogy ahhoz, hogy ide kerüljünk, hitvány földi életünkben hihetetlenül sokat kell szenvednünk, például borzasztó filmeket néznünk tíz napon át, zömében olasz felirattal, étkezés előtt, legalább hármat naponta.
Abban mindenki megegyezik, hogy a velencei fesztivál a cannes-i után Európa második legrangosabb filmes eseménye, csak arról szoktak vitatkozni, szükség van-e rá. A Mostra már egyszerűen kedvezőtlenebb földrajzi fekvése és a Lido véges befogadóképessége miatt sem lehet a francia fesztivál vetélytársa, ráadásul az utóbbi időben mintha egyre jobban úszna fel rá a mindinkább magára találó berlini szemle, eredeti rendeltetését pedig - amely szerint az olasz nyelvű alkotások és a művészfilmek rendszeres fóruma lenne - láthatóan hanyagolja.
Nem volt mindig így: Felipe Laudadio volt fesztiváligazgató tavalyelőtt véget ért regnálása idején mindent elkövetett, hogy az olasz filmek ismét régi fényükben csillogjanak a nemzetközi porondon, de vesztére mindezt Hollywood, a tengerentúli kommersz áradata ellenében kívánta elérni. Ennek eredményeképpen oly mértékben fordult el a nemzetközi média Velencétől, hogy ennek - kis áttétellel - ismét az olasz filmipar látta kárát. Utódja, Alberto Barbera tavaly a Tágra zárt szemek bemutatójával tett egy óvatos gesztust Hollywood felé, idén viszont már tágra nyitotta a kapukat. Az olaszok pedig szorgosan számolgatják, mit nyertek a réven, és mit vesztettek a vámon. Az tény, hogy az idei fesztiválra minden eddiginél több tévétársaság és újságíró érkezett, az is tény, hogy a Mostra tíz napja alatt a média eddig soha nem látott mértékben foglalkozott az itt bemutatott filmekkel.
Az érdeklődés középpontjában
azonban csakúgy, mint Cannes-ban és Berlinben, elsősorban az amerikai, konkrétan hollywoodi filmek álltak, és valószínűleg nem javul majd az olasz mozikban bemutatott hazai alkotások évek óta drasztikusan romló aránya sem.
Pedig olyan jól kezdődött minden: a nyitón Clint Eastwood hibátlan olaszsággal köszönte meg az életműdíjat, amit Sharon Stone-tól (híres olasz színésznő a huszadik század második feléből) vehetett át, majd felgördült a függöny, és levetítették a három veterán olasz színész, Tommy Lee Jones, Donald Sutherland és James Garner társaságában forgatott filmjét. Másnap Donna Sharon, aki mellesleg a Művészek az AIDS Ellen Alapítvány házigazdájaként rekordösszeget kalapozott össze egy jótékony célú vacsorán és árverésen, meglehetősen agresszív hangú kirohanást intézett a katolikus egyház ellen, mondván, hogy az óvszerhasználat tiltásával az AIDS elleni védekezés legbiztosabb módjától fosztják meg a hívőket. Igaz, a Vatikán részéről született egy visszafogott válasz, mely szerint a legbiztosabb védekezés a (házastársi) hűség, és rebesgettek valami ellentüntetésről is, de a dívát mindez már nem érdekelte. A hóna alatt egy, az árverésen vásárolt XIX. századi velencei festménnyel angolosan távozott, így a probléma megoldása egy másik híres olasz színészre, Richard Gere-re maradt, aki történetesen egy neves olasz rendező, bizonyos Robert Altman filmjét promotálni érkezett a Lidóra. ´t Harrison Ford és Michelle Pfeiffer követte, őket Jon Bon Jovi, Harvey Keitel és még egy sereg híres olasz sztár, és ez így ment napról napra.
Közben játszottak persze
amerikai filmeket
is. Például egy japánét, bizonyos Takeshi Beat Kitanóét, aki főleg imponáló szerénységével tűnt ki pályatársai közül, konkrétan azzal, hogy még saját sajtóvetítését is lekéste, mert - azonosító kártyája és a négy évvel ezelőtt elnyert Arany Oroszlán ellenére - nem akarták beengedni a terembe. Takeshi később azzal védekezett, hogy tényleg úgy néz ki, mint egy turista, és különben is, náluk, Japánban sem tudják első látásra megkülönböztetni az európaiakat. Filmje egyébként csendesen elúszott az 57. fesztivál vizein, csakúgy, mint az előre nagy esélyesnek kikiáltott Manoel De Oliviera-darab, a Szó. Utóbbi valószínűleg csak a veterán portugál mester szűkebb rajongói körében lesz közkedvelt, mint ahogy Chabrol itt bemutatott, egy családgyilkos anyáról készült mozija, a Köszi a csokoládét sem fogja kivezetni a siralomvölgyből az európai mozit. Egyáltalán, az 57. Velencei Filmfesztivál kínálatát végignézve nagyon úgy tűnik, hogy a kismesterek és az extremitással operáló megszállott (önjelölt) zsenik korszaka jövend, csak az nem biztos, hogy a közönség vevő lesz minderre. A jelek szerint egyébként egyáltalán nem, hiszen a legnagyobb sikert egy klasszikus vonalvezetésű, magabiztosan fényképezett pszichotriller, a Robert Zemeckis által elkövetett A múlt árnyéka aratta, míg a Jafar Panahi idén Arany Oroszlánt érő filmje, A kör szinte hullámot sem vetve merül el a kollektív emlékezetben. Akárcsak a város, amelyben megmérettetett.
Szecső András
IC Press
