53. Cannes-i Nemzetközi Filmfesztivál: Ismerősök

  • Szecsõ András
  • 2000. május 25.

Képzőművészet

Az idei nem nagyon különbözött a tavalyitól: volt egy vörös szőnyeg, egy fesztiválpalota, huszonhárom versenyfilm és vagy harmincezer hivatalos akkreditációval bíró résztvevő, közöttük hatszáz fotós és mintegy háromezer újságíró. Mindenki tette a dolgát: a vörös szőnyeget már 9-én leterítették, a sztárok 10-étől szorgalmasan sétálgattak rajta, a fotósok megszállottan kattogtattak rájuk, az újságírók pedig megírták az egészet. Állítólag voltak valahol filmek is, de azokat nem nagyon láttuk, amit tudni kellett róluk, fel-felcsipegettük az interneten.
Az idei nem nagyon különbözött a tavalyitól: volt egy vörös szőnyeg, egy fesztiválpalota, huszonhárom versenyfilm és vagy harmincezer hivatalos akkreditációval bíró résztvevő, közöttük hatszáz fotós és mintegy háromezer újságíró. Mindenki tette a dolgát: a vörös szőnyeget már 9-én leterítették, a sztárok 10-étől szorgalmasan sétálgattak rajta, a fotósok megszállottan kattogtattak rájuk, az újságírók pedig megírták az egészet. Állítólag voltak valahol filmek is, de azokat nem nagyon láttuk, amit tudni kellett róluk, fel-felcsipegettük az interneten.

Ahhoz képest, hogy tavaly csak egy-egy számítógépes terminál árválkodott a Bunkernek is nevezett, elképesztően randa fesztiválpalota alagsorában, idén szinte minden négyzetméterre esett egy klaviatúra. Láss csodát: a fesztiválnépség felnőtt a feladathoz. Láthatóan nemcsak az otthoni híroldalak böngészésére és e-mail-küldözgetésre használták az internetet, hanem kereskedtek is rajta - ez az a mozzanat, amelyben az idei fesztivál felülmúlta az elődeit. A tavalyi szkeptikus hangok ellenére beelőzött az új média. A nagyobb szállodákon a filmes dekorációk mellett rendre megjelentek a kereskedőportálok hirdetései, és már nem találtunk olyan céget, amelynek ne lenne website-ja. Bár tavaly Jack Valenti, a NATO - ezen tessék most az egyszer az Amerikai Mozitulajdonosok Szövetségét érteni - elnöke azt nyilatkozta, hogy az internet nem tartogat kihívást a filmes kereskedelem számára, addig idén már kissé megszeppent mosollyal hangoztatta ennek az ellenkezőjét: igen, nagyon is érzi, hogy egy teljesen új üzletág van kibontakozóban.

Annyi év után végre a filmesek is felfedezték, hogy a jelen idejű üzletkötés többszörös mennyiségű pénzáramlást jelent, illetve olyan kis cégek is konchoz jutottak, amelyeket eddig senki sem vett észre a nagy halak árnyékában. Talán csak egy ember akadt idén Cannes-ban, aki az internetben Pandora felnyitott szelencéjét sejdítette: Brian De Palma, aki meglepően konzervatív hangvételű filmje, A Mars mentőakció bemutatója napján meglepően konzervatív hangvételű nyilatkozatban közölte, hogy okádik mindentől, amiben @ található, mert elsekélyesíti az emberek közötti kommunikációt, továbbá félelemmel tölti el, hogy filmjeinek nézői már főleg azok közül kerülnek ki, akik naphosszat nyomkodják a billentyűket.

Egyébként De Palma akkor még nem tudta, hogy ezek a billentyűket nyomkodó csávók pontosan a fesztivál alatt döntik meg az internetközvetítések nézettségi rekordját. Ehhez persze kellett egy fehérneműcég, amelynek vezető píárosa azt vette a fejébe, hogy összecsődíti a világ húsz legjobb nőjét - közöttük Eva Herzigovát, Heidi Klumot, Tyra Bankset -, és egy jótékony célú rendezvény keretében körbesétáltatja őket a kifutón. Az eredmény: kétmillió nyálcsorgató a képernyőre tapadva és egy sereg felháborodott újságcikk arról, hogy hiúság vásárává vált a Liz Taylor által életre hívott AIDS elleni gála, az AMFAR.

A fesztivál arculatát úgyis a L´Oréal kozmetikai cég szentháromsága, a szépség nagyköveteiként promotált trió, Laetitia Casta, Claudia Schiffer és Andie McDowell határozta meg. Ez nem jelenti azt, hogy nem voltak filmek is, sőt. De azok együttesen nem vonzottak annyi fotóst, és nem generáltak annyi újságcikket, mint ők hárman külön-külön. Ahol megjelentek, felizzott a levegő, és forgalmi dugók alakultak ki, ahová pedig nem mentek el, oda mintha nem is lett volna érdemes.

Persze nem jutottak el mindenhová: például Ang Lee versenyen kívül vetített Tigris és sárkány című filmjének bemutatójára, amely valószínűleg - a Mátrixból ismert akciókoreográfusának köszönhetően - új fejezetet nyit a kínai kung-fus mozik történetében. Nem vettek részt a Szomorú vasárnap információs vetítésén sem, ezért a sajtó kénytelen volt arról cikkezni, hogy Marozsán Erikának már nem sok hiányzik, hogy igazi istennő váljék belőle. (Mellesleg mi ezt előre sejtettük.)

Idén elmaradtak a botrányok is: Johnnie Depp nem verte szét a Hotel Du Cap bárját, Vincent Perez sem randalírozott részegen a Carltonban, egyedül Uma Thurman renitenskedett, igaz, ő is csak a maga szolid módján: nem átallott olyan estélyi ruhát felvenni, amelynek hátdekoltázsa, pfúj, látni engedte a bikinivonalát.

Ha már a botrányok elmaradtak, legalább izgalmas filmek lehettek volna, de nem. Igaz, itt volt Oshima, aki Takesi (na jó, Beat) Kitanóval a főszerepben tizenhét év önként vállalt filmmegvonás után rendezett egy rendhagyó szamurájeposzt két homoszexuális kardforgatóról, de valahogy ez sem volt az igazi. Ken Loach új filmje sem.

A versenyprogramra tekintve az a kényszerképzetem támadt, mintha az egész földkerekségen ugyanaz a negyven ember készítené a filmeket immár évek óta. Ez elsősorban Gilles Jacob fesztiváligazgató érdeme. Idén is ugyanazokat a jól bejáratott, középkategóriájú neveket láthattuk a műsorban, mint tavaly, legfeljebb a szekció változott. Ha lehet, még a tavalyinál is ordítóbb volt a kísérletező kedv hiánya, így elmaradtak a meglepetések is - hacsak azt nem tekintjük annak, hogy Lars von Trier új filmjében hátat fordított édes gyermekének, a Dogmának. Itt álljunk meg egy szóra. A Dogma ´95 az utóbbi idők egyik legtöbbet emlegetett filmes irányzata, mely az egész világon követőket szerzett von Triernek és tavaly veretes egyszerűséggel csak dogmásoknak nevezett csapatának. A Dogma pedig azért dogma, hogy betartsák: ha egyszer valaki leír valamit, és úgy tesz, mintha szentül hinne benne, annak elég nehezen bocsátom meg, ha öt év múlva felrúgja az egészet. Ilyesmi egyszerűen nem illik. Szóval, von Trier szerződtette Björköt és Catherine Denevue-öt (!), és mintegy 15 millió dollárból (!!), leforgatott egy zenés (!!!) filmet, amely annak ellenére, hogy tele van blikkzűrrel és ordító vágáshibákkal, megnyeri a fesztivált. No comment.

Szecső András

(IC Press)

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.

Őrült rendszer, de van benne pénz

  • Szekeres István

Amikor a tavalyi párizsi olimpián a tekvandós Márton Viviana megszerezte a hatodik – igaz, spanyol import – aranyérmünket, Orbán Viktor (noha eredetileg nyolcat várt) SMS-t küldött Schmidt Ádám sportállamtitkárnak: „Maradhat.” A kincstári humor mögül is elővillant a tény, hogy a sportélet is a miniszterelnök kezében van.