Tompa Andrea

A nőkről semmit sem mond, de a véres kezű, hataloméhes férfiakból sok mindent megmutat Alföldi Róbert rendezése. Tompa Andrea kritikája a Vígszínház Julius Caesarjáról.

Berlinben magától értetődően érdekesek a sokszínű esztétikák és álláspontok, a „nehéz helyek”, amelyekkel szolidaritást lehet mutatni, és amelyek emlékeztetnek a művészet felelősségére, társadalmi szerepére. A moldovai és romániai művészeti életet bemutató fesztivál címe: 25 év múltán – A jó fiúk csak a filmekben nyernek.

Olyan természetesen kezdődik az előadás, miközben egy megrendezett és átmeneti térben vagyunk a Katona alsó szintjén, a ruhatári szekrények közt, hogy hirtelen más értelme, értelmezhetősége lesz a helynek.

Amikor a Katonában bemutatták a darabot, éppen ismét felröppent valami szenzációs hír Észak-Koreáról, ezúttal a nagy diktatúra azon szándékáról, hogy egyesülni kívánna másik felével, a Déllel. A hír éppolyan hihetetlen és hiteltelen volt, ahogy majd a darabban jellemzi valaki az igazi nagy szerelmet: mert a szerelem – a hajdan volt, a tökéletes, a holtomiglan – olyan, mint amikor egyesül a két Korea.

Nagyot akarás, valódi nagy szándék ez a darab. Ahogy a cigányokról írt Csak egy szög, az 56/06 vagy a sokrétű Egyszer élünk volt e szerzőktől.

A kiváltságos Pilinszky Párizsban látta az akkor avantgárd rendezőt 1971-ben; a hatás óriási volt. A színháziak – fiatal rendezők, írók, nyughatatlan újat látni vágyók, akik képesek voltak hálózsákban egy előszobában aludni érte – pár évvel később Belgrádban, a BITEF fesztiválon találkozhattak vele, ami Kelet-Európa nyugatra néző kis ablaka volt. Halász Péterék pedig akkor, amikor már útban voltak a Nyugat felé, jegyük egy irányba szólt, az országból kiutasították őket.

A legújabb dizájnerdrogok neve Zene és Évi, s ha nem az újságban olvasnánk, azt hihetnénk, Pintér Béla találmányai.

A 20. század színházi előadásai című, nyilván szubjektív válogatásban, amelyben minden évet egy-egy előadás reprezentál, biztosan benne kell lennie egy Ljubimov-rendezésnek. A kezemben lévő kötetben kettő is van: a Hamlet és a Csendesek a hajnalok. Nincs olyan évtized – talán az 1940-es éveket leszámítva –, amikor ne volna az orosz rendezőtől korszakalkotó, színháztörténeti jelentőségű produkció egy ilyen gyűjteményben; ez is azt mutatja: Ljubimov hatalmas színházi kultúrába született, amelyet maga is alakított.

Van ez a két alak. Hogy melyik melyik, maguk sem tudják, olykor nekifutnak, hogy kiderítsék, és amikor megvan, hogy ki Rosencrantz és akkor következésképpen a másik Guildenstern, az is csak pár percig tart. Nincs nekik identitásuk, alanyiságuk. Ők és ez az egész darab jó erősen rá van oltva egy shakespeare-i és egy becketti tőre (a Godot-ra várva tapinthatóbb, mint a másik angol), ám ami kisarjad, elég egyedi. A posztmodern egyik nyitódarabja majd’ ötvenéves; az ősbemutató 1967-ben volt Londonban.

A Katona József Színház vezető színésze tíz éve. Az egyetemre azonban csak negyedik próbálkozásra vették fel. Autodidakta zenész, figurái zárt, megkínzott alakok. Ebben az évadban Mozartot játszotta az Amadeusban és Luckyt a Godot-ban.

A nagy füzet és az Irtás című előadásai, melyeket saját társulatával, a Fortéval mutatott be, a magyar független színház legjobb darabjai közé tartoznak, az elmúlt két év nagy revelációi voltak. Most Oresztészt rendez. Volt szólótáncos, koreográfus, a Színház- és Filmművészeti Egyetemen fizikai színházi szakot visz. Lassan a közönség is megtanulja, hogy Horváth színházának ez a műfaja.

Nincs is annál vonzóbb semmi, mint nagyszerű színészeket nézni, de nem kevésbé izgalmas, ha a színpadon mindennapi embere­ket látunk.