Élete fordulatai csupa jelentős történelmi dátumhoz kötődnek. Az orosz forradalom évében született Jaroszlavlban, Moszkvától északra. Első állami díját színészként 1953-ban, Sztálin halálakor kapja meg. Saját színházát, a Tagankát Shakespeare születésnapján, 1964-ben nyitja meg. Szovjet állampolgárságától pedig 1984-ben fosztják meg.
Apai ágon orosz paraszti, anyai ágon félig cigány származású. Színházszerető szüleivel láthatja a Művész Színházban Sztanyiszlavszkij híres szimbolista Kék madarát, Mejerhold A revizorát és az Erdőt, amelyek később meghatározóak lesznek. Az apa – nem proletár – származása miatt az iskolát ott kell hagynia, szakiskolába kerül, éppen a Taganka téren álló iskolába – erről a szóról ma mindenkinek Jurij Ljubimov jut eszébe, hiszen
ötven éve itt áll színháza
Emellett táncstúdióba jár, ahol Isadora Duncan módszere szerint tanítanak. 1934-ben kerül a Művész Színház 2-es stúdiójába, színészként. A színházat azonban hamarosan a formalizmus vádjával illetik, és bezárják. A Vahtangov Színházban nyomban a Turandot hercegnő című, legendás előadásban szerepelhet, az orosz avantgárd nagy alkotója, Vahtangov rendezésében. Az orosz avantgárd legjelentősebb alkotójának, Mejerholdnak is feltűnik a fiatal Ljubimov: kikéri készülő darabjához, megismerkednek. A Borisz Godunovban próbál, amely már nem jut el a bemutatóig; Mejerholdot rövidesen letartóztatják, majd kivégzik. Ljubimov 1939-ben szerez színészi diplomát, ezután behívják katonának. Az NKVD ének- és tánctagozatának tagjaként végigcsinálja, végigszórakoztatja a háborút. Saját színháza megalapításáig színészként dolgozik a Vahtangov Színházban, számos filmben is szerepel. Az 50-es évek végén Sztanyiszlavszkij kedvenc színészétől, Kedrovtól tanul, ezután kezd el maga is tanítani.
Színházalapítása is egyetemi osztályához kapcsolódik: Brecht Szecsuáni jólélek című darabja diploma-előadásként jön létre, és jelentős visszhangot kelt. Ebben Ljubimov későbbi sztárja, a dalnok Vlagyimir Viszockij is játszik. A Pravda megdicséri az előadást heves antikapitalizmusáért, ezzel ideológiailag „elfogadhatónak” nyilvánítja, majd az újságíró felteszi a kérdést: vajon egy ilyen színészi kollektíva alapja lehet-e egy új színházi stúdiónak? A retorikai kérdés már szinte ígéret.
Az idők valóban rendkívüliek: az olvadás korszaka ez, a rövid fellélegzésé, amikor megtörténhet, hogy egy tehetséges végzős egyetemi csapatra és rendezőjére színházat alapítanak. 1964-et írunk, amikor Hruscsovot mindenhonnan félrerakják. „Ahogy megnyílt az ajtó, rögtön be is csapódott mögöttünk, mi voltunk az utolsók, akik átbújtunk”, fogalmaz később Ljubimov akkori szerencséjükről, hiszen 1968, a prágai tavasz és a szovjet beavatkozás után már keményebb korszak kezdődik, egy fiatal, ígéretes csapat nem kaphatott volna ilyen lehetőséget. Ljubimovnak két feltétele van: kicserélni a repertoárt és a társulatot. Sikerül neki. A Taganka a szabadság szigete egy nem szabad országban – jellemezték gyakran a színházat a 70-es, 80-as években, de olyat is mondtak rá, hogy:
a Szovjetunió lelkiismerete
Arthur Miller sokat idézett mondata: „a Taganka visszaadta a hitemet a színházban”.
Ljubimov költői színházat hozott létre, és nem elsősorban politikusat, ezt a címkét gyakran elutasította. Legjelentősebb darabjai adaptációk, Shakespeare-művek, klasszikusok. Sztanyiszlavszkij, Mejerhold és Brecht egymással összebékíthetetlen rendszereiből tanul, mint annyi más orosz rendező, akik a lélektani realizmust egy szimbolikus, költői, zenei világgal, meghatározó színpadi metaforákkal ötvözték. Biográfusa, Birgit Beumers szerint Ljubimov új színházi formát teremtett: a költői színházat, amely egyetlen metafora kibontására épül. Mejerholdtól a színpadi testi kifejezési formákat, a test plasztikusságát, Brechttől a zeneiséget, a nézőhöz közvetlenül szóló színpadi formát és az ellenpontozások technikáját – a tragédiát zenével, cirkuszi elemekkel, játékkal oldani –, Sztanyiszlavszkijtól pedig az erős érzelmi hatásokat, az átélést építette bele saját rendszerébe.
A Taganka színészei gyakran a színpad szélén álltak, és ártalmatlan mondatokat mondtak a néző szemébe, aminek mégis felforgató hatása volt, írja John Freedman kritikus. Brecht örököseként mégis szórakoztatni akart. A színpadi zene, a mozgás könnyűvé, szórakoztatóvá festette a súlyos politikai tartalmat.
Ljubimov gyakran bricolage-nak nevezte műveit, különböző jellegű és anyagú alkotóelemekből létrehozott, barkácsolt műveknek, ami a képzőművészet, a pop-art ismert eljárása; az ehhez közel álló kollázs műfaja a 20. század második felének meghatározó színházi eljárása. Magát pedig ennek megfelelően barkácsolónak nevezi. Színpadán ott a zene, az akrobatikus és cirkuszi elemek, a rengeteg színpadi effekt és árnyjáték.
A 70-es évek előadásaira bajosan lehetett bejutni: a moszkvai viszonylatban kis színház körül általában hatalmas tömeg várakozott, a jegyüzérek paradicsoma volt. Aki nagyon akart, és estéről estére ott ácsorgott szerencséjére várva, egyszer csak mégis bent találta magát. Ljubimovot 1975-ben kiengedik rendezni (operát a milánói Scalában), a következő évben pedig a színháza szerepelhet a belgrádi BITEF-en, és az akkori idők legprogresszívebb európai fesztiválján a Hamlet rögtön elviszi a nagydíjat. Magyarországon is ekkor játszanak három korszakos darabot: a Hamlet, a Tíz nap, ami megrengette a világot és a Csendesek a hajnalok vendégszerepel. (A Hamlet Viszockijjal a címszerepben tíz éven keresztül ment Moszkvában: a nézőket gitárral a kézben, fekete garbóban váró Viszockij és az előadás alapmetaforájaként használt függöny színháztörténeti emblémák.) A vendégjáték után a magyarországi szaklapok már Ljubimov itthoni hatását is elemzik, és felbuzog a vita, hogy Ljubimov vajon szemfényvesztő diktátor-rendező, esztrádműsor-készítő, vagy inkább korszakalkotó színházi forradalmár, aki avantgárd formában fogalmaz meg társadalomkritikát.
Legnagyszerűbb színésze, az énekes Viszockij 1980-ban hal meg, erről a hivatalos szovjet tömegmédia mélyen hallgat. Temetésén mégis rengetegen vesznek részt, mintha egész Moszkva gyászolta volna az énekest. Ljubimov emlékműsort kíván készíteni Viszockijról, amit betiltanak. 1982-ben a Borisz Godunovot tiltják be – akárcsak egykor Mejerholdét. A Puskin-dráma azzal a mondattal ér véget, hogy „A nép néma marad”. Az új, hamis kezű cárt kellene éltetni, ám a nép nem hajlandó.
A színházat is hallgatásra fogják.
Betiltás nem először történik színházában, de 1983-ra tarthatatlan helyzet alakul ki a Tagankában: az új Bulgakov-bemutatót sem engedélyezik, így már három, a bemutatóig el sem jutó darabjuk van. Ezután rendezi meg a brit Lyric Theaterben a Bűn és bűnhődést, ami az év előadása lett. Interjút ad a The Times-nak, ahol a szovjet kultúrpolitikát bírálja – ennek köszönheti, hogy 1984 márciusában megfosztják előbb színház-igazgatói tisztségétől, majd az év júliusában, Csernyenko aláírásával szovjet állampolgárságától. Ljubimov nyomban kijelenti, hogy mindezt Andropov (februárban bekövetkezett) halálának köszönheti, aki sokáig megvédte őt. (Mellesleg Andropov gyermekei egykor felvételt kértek Ljubimov színházába, a Tagankára, ő viszont elutasította őket; Andropov mint apa hálás volt a rendezőnek.) Ljubimov bejelenti, hogy nem fog Nyugaton politikai menedékjogot kérni, mert ezzel legitimálná a hatalom gesztusát, csupán tartózkodási vízumot. Előadásait Moszkvában leveszik,
neve említése is tilos
„Oroszországban mindig azt mondják, hogy nem kell kivinni a szemetet a házból és mutogatni – mondta Ljubimov egy interjúban. – De én úgy gondoltam, ha nem viszem ki, valami betegséget kapunk tőle, és meghalunk.” Előadásai nem a hallgatást választják tehát. Ljubimov magyar felesége, az újságíró Koncz Katalin is elveszíti itthon a munkáját (közös gyermekük ekkor 4 éves), amikor Ljubimovot megfosztják állampolgárságától. 1999-ben magyar állampolgárságot kap. Magyarországon Ljubimov négyszer rendez 1978 és 82 között, a Vígszínházban, Szolnokon, a Nemzetiben és az Erkelben (utóbbiban a Don Giovannit, ami 1982–1996 között több mint 80 előadást élt meg). A Vígszínház most így emlékezik rá: „1978-ban, a Vígszínház legendás igazgatója, Várkonyi Zoltán meghívta rendezni, ahol Ljubimov az egyik legkedvesebb darabját, Dosztojevszkij Bűn és bűnhődését állította színpadra, remek szereposztásban – Ruttkai Évával, Darvas Ivánnal és Kern Andrással. Ez idő alatt mély és hosszan tartó barátságot kötött Horvai Istvánnal és a társulat több tagjával, később tanított a Színház- és Filmművészeti Főiskolán is. A vígszínházi emblematikus Bűn és bűnhődés nyomán Ljubimov később a világ számos pontján elkészítette a regény színpadi adaptációját.” Erre a Dosztojevszkijre még sokáig, sokan emlékeznek, de Ljubimovot 1984 után Magyarországra sem hívják többet.
Nyugati meghívás viszont bőséggel van, 1989-ig külföldön rendez, főleg operát. Híres angliai Ördögök-rendezése sokat utazik szerte a világon, Bergman invitálására Stockholmban rendez két alkalommal; otthoni nagy sikerét, a Mester és Margaritát is színre viszi. Ljubimov ekkor válik világszerte ismert rendezővé, hiába nem tud angolul.
1988-ban tér vissza ünnepélyesen Moszkvába, hazatérése fontos társadalmi esemény, a változás jele. A Godunov és a Viszockij-est mellett további betiltott darabokat is színpadra visz. Oroszországhoz fűződő viszonya sosem volt tragikus, mint más disszidenseké, inkább játékos, nyegle vagy épp szótlan, s ez a szótlanság jobban bőszítette a hatalmat. Ez a könnyű kézzel való bánásmód meglátszott a közelmúltban is. Amikor annyi orosz művész, főleg színházi ember kényszerült térdre a hatalom előtt az elmúlt években, Ljubimov tette a dolgát, nem írogatott alá támogató leveleket politikusoknak. Putyin ment el Ljubimovhoz, hogy ott hagyja kézjegyét a Taganka falán – és nem fordítva.
80 éves kora után nem vállalt több külföldi rendezést, erejét mindenestül a Tagankának szánja. Maga a tény is csoda, hogy folyamatosan dolgozik, ráadásul továbbra is erős kézzel, biztos ritmusérzékkel, saját kollázsstílusában. A színháztól 2011-ben távozik, amikor színészei panaszt emelnek (más források szerint: nem akarnak játszani), mert a vendégjátékokon nincsenek rendesen megfizetve. Ljubimov kifizeti őket saját zsebből, és távozik; elege van a szégyenből, megaláztatásból, a színészek munkamoráljából, a pénzhajhászásból.
Utolsó előadása Borogyin Igor hercege, jelentős visszhangot kiváltó operarendezés a Bolsojban. Az akkor már 96 éves Ljubimov radikálisan belenyúl az operába, meghúzza, megélesíti. Majdnem százesztendősen távozik, szinte ereje teljében. Hagyatéka hatalmas, szovjet, orosz, nemzetközi és kicsit magyar is.
