Vannak a múltnak olyan bánatai, fogyatékai, bűnei, ha tetszik, már behegedt sebek, melyekkel most mégis újból szembesülünk: hogy a 60-as, 70-es, 80-as évek bezártságában a világ (színházi) áramaitól gyakran elzárva, eltiltva éltek, éltünk. Szétkapcsolva a világtól, disconnected, ahogy az angol mondja, kizárva a világgal való egyidejűségből. A fontos kelet-európai, főleg orosz (szovjet) rendezők és munkáik rendre láthatók voltak, maguk is dolgozhattak Magyarországon, amíg hazájukban jól viselkedtek, de a nyugati (európai, amerikai) színházi avantgárdból vajmi kevés jött át a falon. Az új, radikális művészeti szemlélet nem tudhatott hatni, párbeszédbe kerülni, megtermékenyíteni, de legalább összeborzolni meglévő, honi gyakorlatokat. Az amerikai Robert Wilson a világszínházi avantgárd egyik legfontosabb alakja, nem véletlen, hogy egyetlen előadása, A süket pillantása Pilinszkyre életre szóló hatást tett; a darab főszereplő fekete színésznőjével, Sheryl Suttonnal folytatott beszélgetéseket rögzítette, könyvben kiadta. Mindaz, ami (akkor és azóta is) a magyar színház számára fontos, a kimondott szó, a beszéd, a valósággal való kapcsolat, annak ábrázolása Wilson számára éppen kerülendő: a szavak üres konvenciók, véli, a gesztus és a kép uralja színpadát, lassú, a valóságból kizökkentett mozdulatok, a játék intenzív jelenidejűsége, ottléte; célja az érzékelés újraírása.
Ez a hiány, megkésettség sosem pótolható már, rémlik fel a mostani előadás, az 1914 láttán. Ami avantgárd és radikális volt 1971-ben, az nyilván nem lehet az ma is: elfogadtatta magát és stílussá vált, netán kiürült, formalizálódott. Mégis fontos, hogy ma egy ilyen kaliberű rendező dolgozik magyar színpadon, egy koprodukcióban (a Víg a cseh és szlovák nemzeti színházzal működött együtt), ahogy az is vonzó, hogy sok nyelven beszélnek a színpadon egy olyan egynyelvű színházi kultúrában, mint a miénk.
Wilson szerkesztett világa lenyűgöz. Színpada csupa technika: a képszerkesztés, a koreográfia, főleg a nálunk szinte sose látott világítási csodák, fény-árnyékok vizuális alakzatai. Mesei világba vezet, alakjai mesefigurák, festett arcú, erős arcmimikájú és széles gesztusú (arche)típusok; minden kerülendő, ami „természetes” vagy inkább mindennapi, a hajviselettől kezdve egy női mellen át a kiöltött nyelv színéig (számos Wilson-előadásban van festett nyelv) minden kitalált, a fantázia műve. Ahogy egy szárnyas kabát kunkorodik felfelé: képzőművészeti, és nem varrodai munka. Így rajzolódik ki 1914, a békebeli, gazdag, sokféle Monarchia. Lám, a soknyelvűségnek értelme van. Az előadást az első világháború két alapszövege ihlette: Jaroslav Hašek Švejkje és Karl Kraus Az emberiség végnapjai című hatalmas drámai műve, mindkettő mondatait emblémaként, emlékeztetőként használja inkább, nincs szüksége (sosem volt) történetmesélésre. Az alakok a vurstliszerűen ábrázolt Monarchia polgárai, katonák, örömlányok, a Halál vagy Sors alakját öltő szimbolikus figura (mert talán a szimbolista színház az, ahonnan a legtöbbet tanult a szerző), a kurta-gömböc és a langaléta-nyakigláb komikus párosa, akik a
játékhagyományhoz híven vitatkoznak mint
Optimista és Pesszimista. Wilson technikát vár a színésztől, nem beleélést, nem személyiségének megmutatását, hanem tárgyi tudást, mozgást, gesztust, ritmus- és stílusérzéket, felmutatott játékot. A cseh és szlovák színészek kiválóak, pontosak, jelenlétük sugárzó; a technika az utolsó, gázmaszkban menetelő jelenetben bicsaklik meg, a csapat sehogy sem találja a közös ritmust. Az egyetlen magyar, Eszenyi Enikő is sokat tud, sok újat mutat, izgalmas, intenzív karikatúra; emlékezetes, ahogy elmondja széttöredezve az Íme, hát megleltem hazámat sorait. Az idős opera-énekesnő, Soňa Červená a szimbolikus figura szerepében kiemelkedő; egy ilyen korú és jelenlétű színész szereplése önmagában esemény.
Mégis, ahogy a néző megszokja a számára ismeretlen színpadi világot, amely sosem hagyja el vagy kérdőjelezi meg önmagát, saját esztétikáját, a képek ereje egyre fogy. Az önmagáért való szépség egyre formalistábbnak tűnik, érdektelennek, kiszámíthatónak. A képek, a színpadi játék mögött a semmi ágán lógunk. Történelmi revü ez, a felszín hatásaival. Az elsüllyedt, jókedvű, soknyelvű vurstlivilágban a háború lassú halálmenete indul el – mindez nem tűnik elég tartalmas gondolatnak, állításnak, amihez kapcsolódni tudnék. Vagy inkább nehéz felismernem az előadást mint valami új, meglepő találkozást a címben fémjelzett közös, magyar, monarchiabeli vagy összemberi tapasztalattal, amit génjeinkben hordozunk, amit elődeink biztos, hogy bőrükön éreztek 1914-ben. Vagy mint valami új, meglepő találkozást Robert Wilson világával.
Vígszínház, október 16.
