De nem, az élet a színháznál ravaszabb költő. Az új Pintér-darab dizájnerdrogjai – melyek, mint ismeretes, gyakran a dílerek számára is ismeretlen anyagból, a bolhairtótól kezdve a műkönnyig bármiből lehetnek, így hát igen olcsók és könnyen hozzáférhetők – Élet, Remény és Jövő névre hallgatnak. Már-már keresztényi allúzió ez. Ők állnak látleletként az „igazi” élet helyére.
Pintér már sokszor írt olyan – hol nagyszerű, hol kevésbé sikerült – darabot, amiben szürreális látomás a történés: a Kaisers TV Ungarn is csodálatos időutazás volt, a Párhuzamos órák pedig színházilag félrecsúszott vízió. Minden víziónak, melyet a színháztörténetben a klasszikus Calderón-darab, Az élet álom alapoz meg, az a fő kérdése, hogy mielőtt a darab végén kiderülne, hogy a színpadi történés csak álom, látomás volt, vajon elég erős-e, konzisztens-e az az anyag, a végül visszavont állítás.
Árpád (akit Pintér Béla alakít szigorúan és remekül) középkorú, kissé pocakos, fura bajszú férfi, aki egy drogos párral találkozik az utcán, akik bénát játszva lelejmolják, majd ki is zsebelik; ezután lőnek egy dizájnerdrogot, majd belelépnek az álmukba. Egy filmszínházban kötnek ki, ami inkább színház (a Körúton van, mint maga az Átrium, ahol ülünk). Árpád az anyukájához érkezik fia eljegyzésére, a mozgássérült („karalízises”) fiú egy kerekes székes lányt készül elvenni, majd mégis máshogy dönt, mert beleszeretett a gyógytornászába.
A darab Matrjoska-szerkezetű: egymásba fonódások, türköződések, a valóságszintek keverése – mindez kissé zavaró és nemigen indokolt, és talán csak mint „drogos látomás” értelmezhető. A cselekmény Pintér-darabokhoz méltón bonyolult, csavaros, és teljesen követhető. A kifacsart világ – a főszereplő karalízises, a szereplők Bujatesten élnek, a Nuna mentén stb. – vicces, a karakterek és a helyzetek világosak, ám maga a világteremtés most sápadtabb, mint más Pintér-előadásokban. Mintha Pintér most nem találná a témáját, azt az őt kínzó, fontos mondandót, ami köré általában rendezi egyébként szórakoztató, de éles, társadalomkritikus darabjait. A drogos álom – a Jövő és Remény mint egy olcsó szer, amit belövünk a valóságtapasztalat helyett, társadalmilag releváns mondandó volna, ám ez nemigen van most kifejtve. Ezek a megsokszorozott álom-vízió-valóságszintek inkább azt a benyomást keltik, hogy el kell fedni a történet vékonyságát.
Talán elsősorban egy mozgássérült fiú – egy nyomorék, ahogy végül a nagymama mondja, aki nem ismeri fel unokáját – története köré rendeződik az előadás, akit csodálatosan alakít Friedenthal Zoltán. Ám a cselekmény sokszor kivisz a történetéből, elcsavargunk, nincsenek fontos, releváns állítások, amelyek úgy karmolnák a nézőt e szórakoztató előadás láttán, ahogy Pintér korábbi darabjaiban. A szereplők sok látomásban megkettőződnek, ez is a darab álomszerűségét hivatott mutatni; az apa végül szintén rabul esik a gyógytornásznő csáberejének, kinek felfokozott női libidójára nemigen kapunk más választ, mint hogy a mozgássérült fiút valami titkos szexuális terápiával gyógyítják tornaóráján. Roszik Hella az est nagy felfedezése, minden szerepében (kemény, pökhendi drogos lány; szerény, megalázott mozgássérült; csábos gyógytornásznő; és főleg kiváló zenész bármikor) remek és élesen elkülönített. Az ő zenei megszólalásai is mindig élvezetesek. Csákányi Eszter megdöbbentő öregasszonyt tud hozni, Szamosi Zsófi keményen csábít (bár mintha nem énekelne annyira jól), a zenészek pedig izgalmasan vetülnek a falra, mint árnyképek. A tér is jó, tiszta, tágas (Tamás Gábor munkája). A bemutató előadáson szövegtévesztések, ritmustalanságok tapasztalhatók, ezeket az előadás idővel bizonyosan kinövi, ám szerkezeti problémáit, farnehéz struktúráját aligha. A zenei betétek inkább szigetek maradnak, nem szervesülnek; az viszont fontos, hogy Pintér a maga számára új stílusban szólal meg zeneileg. Többeket viszont nem vagy rosszul hallani az Átriumban.
Az előadás végén minden jóra fordul, a rossz álomból happy endingbe evezünk, mintha ironikusan mégis volna Jövő, amelyben mindenki szép és jó. És amelyben Csákányi Eszterről kiderül, hogy „csak” egy nagy színésznő (ki hitte volna), aki valami érthetetlen, zavaros darabból érkezik, amit az Átriumban játszanak. Mintha ezzel az egyébként humoros gesztussal a darab nem lezárna, hanem kissé magyarázkodna. Mert tényleg, tényleg.
Átrium Film-Színház, október 9.
_focuspoint_70x70.jpg?key=YzIxYzEyOTUxMGUwODU1NTVjMjEzMjdkNWFmYzgyMjBkZTkzNTg5Nzg5ZjA5ZGM3OTBjMmZhNmNjYjA5MmFmYQ==)
