ZSINÓRPADLÁS - melléklet

„Az elégedettség zavart”

Horváth Csaba rendező

  • Tompa Andrea
  • 2014.10.18 12:09

Színház

A nagy füzet és az Irtás című előadásai, melyeket saját társulatával, a Fortéval mutatott be, a magyar független színház legjobb darabjai közé tartoznak, az elmúlt két év nagy revelációi voltak. Most Oresztészt rendez. Volt szólótáncos, koreográfus, a Színház- és Filmművészeti Egyetemen fizikai színházi szakot visz. Lassan a közönség is megtanulja, hogy Horváth színházának ez a műfaja.

Magyar Narancs: Hogy érzékeled magad belülről, hol tartasz most? Két évtizedes pályád során koreográfusként már voltál a csúcson, sokan úgy gondolják, rendezőként most egy másik csúcsra értél…

Horváth Csaba: Úgy érzem, valamit sikerült megtalálnom, valami olyan létezési formát a színházon keresztül, amelybe rengeteg energiát tudok beletenni, és rendkívül élvezem. És azt is érzem, hogy működik. De én a munkámat gyakorlásként fogom fel. Magas hőfokon való gyakorlásként.

MN: Honnan számítod ezt a megtalálást? A nagy füzettől?

HCS: A két Beckett-darab óta érzem, hogy rendezőként rátaláltam valamire. Talán három-négy éve elkezdtem máshogy gondolkodni arról, hogy a mozgásnak milyen szerepe lehet a prózai színházban. És most már jobban tudok ezzel a mozgással bánni. Korábban sokkal inkább az értelmezés elősegítésére alkalmaztam a mozgást. Minden alkotó ember életé­ben van olyan szakasz, amikor feltétlenül szeretne valami újat csinálni…

MN: De nem csak ilyen szakaszok vannak, amikor az újat keresed?

HCS: Ahogy én belülről, magamról, a munkámról gondolkodom, most nem az újat keresem. Ez a vágy már elmúlt.

MN: Mert az új már megvan?

HCS: Nem ez az elsődleges szempont. Sokkal fontosabb, hogy az adott témát, darabot jobban szolgáljam. Józanabbul kezelem magam is, nem érzem misztikusnak, amit csinálunk.

MN: A te pályádon is volt egy prózafordulat, amikor egyre komolyabban kezdtél szöveggel dolgozni. Mostani darabjaidban már sokat beszélnek a színészek, miközben a testi kifejezés meghatározó maradt. A koreográfiáidban is volt narratív szerkezet, történetmesélés, de hogyan tört felszínre a szó?

HCS: A zene vitt a szó felé. Zenei ihletésű nálam a szó. Innen indultam. Sokat kerestem a verbalitás zenéjét. Korábban túlságosan háttérbe is szorult az értelem a zeneiséghez képest. Mostanában talán ez is a helyén van.

MN: Az Irtásban sem a természetes, mindennapi beszédet keresed, hanem a beszéd sokkal jobban szét van szedve, meg van emelve, olykor egyenesen rituális a szavak ejtése.

HCS: Amikor a színészek egy komponált fizikai pozícióban játsszák a szerepüket, akkor a szöveg is zenei értelemben absztrakció tud lenni. Arányok kérdése, hogy ne erőltetett legyen a forma, hanem az értelmezés is fontos legyen.

MN: Te magad mikor szólaltál meg először színpadon?

HCS: Kevésszer játszottam. Egyszer Novák Eszternél, aztán angolul játszottam a Merlinben. Végül a József Attila Színházban Zsótér Sándor rendezésében a Hamletet. De az kudarc volt.

MN: Szólótáncos voltál, címszerepeket is játszottál. Nincs igényed arra, hogy színpadon légy?

HCS: Elmúlt. Sokkal kényelmesebben érzem magam a háttérben, rendezőként, jobb a rálátásom. Amikor koreografáltam, és úgy éreztem, hogy valami nem megy, akkor beálltam, hogy megtudjam, mi a hiba. Most már túlságosan komplikált, amit csinálok, nem igazán találom meg a helyem benne. A Hamlet remek iskola volt…

MN: Neked való szerep volt.

HCS: Rengeteget tanultam Zsótértól, jó volt játszani, de nagyon billegett, sokszor nem sikerült, néhányszor igen.

MN: Én a bemutatót láttam, a József Attila közönsége nagyon elutasító volt az előadással. Azt mondod, hogy most olyan előadásokat hozol létre, amelyekben te magad nem játszhatnál, túl bonyolultak.

HCS: A Forte Társulat színészei, akikkel rég­óta dolgozom, egyre plasztikusabban művelik a mozdulat és a szó összekötését, fizikai kondíciójuk is szinte megkérdőjelezhetetlen. De ha más közegben vagyok, akkor is ebben a stílusban dolgozom. Most nem tudnám magam belekomponálni egy olyan előadásba, ahol mozogni és beszélni is kell. Be kell vallanom, most mégis izgat, hiányzik a színpad. Az a fajta megtisztulási élmény hiányzik, ami egy jó előadás után van a táncosban. De kárpótol az a sok élmény, visszajelzés, amit kapok a darabokról. És valószínűleg most más irányba billen az egóm. Erősebb a vágy, hogy egy előadást megkomponáljak, mint hogy előadjak.

MN: Gondolom, a tanításnak kulcsszerepe lehet az ego alakításában. Aki tanít, annak hátra kell lépnie, hogy a tanítvány mutathassa meg magát. A Színház- és Filmművészeti Egyetem színházrendező szakán a kimondhatatlan nevű fizikai színházi koreográfus-rendező szakirány vezető tanára vagy.

HCS: Lassan megtanuljuk mindannyian ezt a nevet. Elég hosszú idő volt, amíg rájöttem, hogy nekem miért fontos, hogy tanítsak. Azon­kívül, hogy jó érzés, és látod a munkád eredményeit, tudatosan kell az egódat félretolnod. De sok olyan nagy alkotóművészt mondhatunk, akik el sem tudják képzelni, hogy ne táncoljanak a saját előadásukban.

MN: Nagy József például.

HCS: A táncoslét egyébként sok fegyelmet követel az embertől, és idővel ez több területre is kihat. Koreográfusként azok az előadásaim sikerültek jobban, amelyekben én is táncoltam. De ez sem igaz, mert voltak előadásaim, a Néró, szerelmem vagy a Barbárok, amelyekben nem voltam benne, mégis fontosak voltak.

MN: A fizikai kondíciód milyen? Gyakorolsz?

HCS: Sajnos nem. Amikor próbálok és mutatok, meglepődöm magamon, hogy mégis tudom. Ezért is foglalkoztat, hogy valami kicsit, két-, háromszemélyeset kéne csinálni egy eldugott kis színházban. De Mandarint már nem játszanék. Bár épp jövőre járnak le a jogok…

MN: A Mandarin, amelynek a Bartók-örökösök letiltották a zenéjét, és ti csöndben játszottátok el, a pályád – másik – csúcsa volt. Koreográfusként és táncosként is. Ahhoz, hogy most egy másik csúcsra juss, erről az elsőről le kellett jönnöd. Állítólag az még nehezebb, mint felmenni, a hegymászók is gyakran ott buknak el.

HCS: Nehéz volt lejönni. Amikor a Mandarint csináltuk, a csúcson volt a Közép-Európa Táncszínház. Utána még volt néhány jó előadás, de már ott tartottunk, hogy minden tetszik, amit csinálunk. Ez kezdett veszélyes lenni. Persze örültem a közönségnek. Kezdtem magam okolni azért, mert túl elégedettek vagyunk. Az elégedettség zavart, a konszolidált hangulat. Elkezdtem belülről rágni magam és a környezetem. Meg is bántottam embereket. Ezután jöttem el a KET-ből, megalapítottam a Forte Társulatot. Nehéz volt a kezdet. Egy-másfél millió forintot kaptunk évente, hogy abból működjünk, csináljuk előadást. Sokan dolgoztak ingyen. Egyetlen revelatív előadást sem csináltunk, de voltak olyan részletek, amelyekből tovább tudtam lépni.

MN: Sokat dolgoztál alkalmazott koreográfusként, mások előadásában, rendezők mellett.

HCS: Sokat is tanultam, főleg olyan rendezőktől, akik alkotótársként kezeltek. Ebben a helyzetben viszont kettőt kell hátralépni, nem egyet. Ezalatt figyelhettem, főleg a színészeket, hogyan tudják kezelni a testüket, hogyan tudják beépíteni a szerepbe.

MN: A pályád fontos építőköve volt a Szálinger Balázs Kalevala című kortárs darabjára komponált előadás. Ott viszont dupla volt a kihívás: a nehéz kortárs dráma és a te fizikai színháznak nevezett színpadi nyelved. A kettő együttesen nehezen volt emészthető, nem tudott áttörni, bár sok szépség, emlékezetes elem volt benne.

HCS: Nem volt koherens, ezek a különböző elemek nem szolgálták egymást. Akkor is éreztem. Viszont a saját utunkon fontos, tanulságos darab volt. Ma egész mást kezdenék vele. Nem engedném ilyen hosszúra.

MN: Dramaturggal dolgozol? Vannak fontos beszélgetőtársaid?

HCS: Van dramaturgom, de sokszor hiszem azt, hogy tudom és megoldom, közben pedig nem. Földeáki Nóra, a feleségem, aki táncos, fontos beszélgetőtársam.

MN: A táncszakma könnyen vette azt, hogy valami egész mást csinálsz már? Nekem az volt a benyomásom, hogy megsértődött rád a szakma. Ültem is olyan kuratóriumban, amelyben a táncos kurátorok odatolták a Forte Társulat pályázatát a színháziak elé, mondván, „Horváth Csaba már nem csinál táncot”.

HCS: A táncosszakma – és most nem az esztétákra, szakírókra gondolok – soha nem kényeztetett el, nincs is jó képem erről a szakmáról. A színházi szakmát mindig jobban érdekelte a munkám, mint a táncost. Én magam is jobban kötődtem a színházi szakmához, előadásokban dolgoztam, a színművészetin. Valaha úgy mondtam, hogy ahol mi vagyunk, az a senkiföldje.

MN: Most már elég jól felszántottad ezt a kis földet.

HCS: Tánckritikusok nemigen járnak az előadásaimra, egy-két kivétellel.

MN: A Forte független társulattal tíz éve dolgozol. Mindig lehetne több pénz és jobb körülmény, de mi az, ami most nektek hiányzik?

HCS: Elsősorban az, hogy a mostani színvonalat tartsuk. Most itt lényegi dologban nincs hiányérzetem. A pénz persze… És hiányzik a menedzsment. Hogy valaki segítsen abban, hogy megmutassuk a világban, hogy miket csinálunk. Amikor a KET-tel utaztunk, vagy Magyar Évával a Sámán Színházzal, irtó fontos volt látni, hogyan reagálnak a világ másik végén arra, amit mi csinálunk.

MN: Hosszú idő, amíg a külföld is észrevesz. Nemigen vannak olyan helyzetek ma Magyarországon, ahol megmutathatod magad, és sok külföldi fesztiválválogató vagy producer láthat. Pintér Béla és Társulata számára is lassan épült fel a nemzetközi karrier. Csak a Krétakör volt kivétel, ott viszont volt egy remek menedzsment.

HCS: Gáspár Máté egyedülálló menedzser volt.

MN: Most ezen a csúcson a Fortéval nem fenyeget az a veszély, hogy konszolidálódtok, mint a KET-ben?

HCS: Most túl sok mindent kell csinálni, sok a feladat, nem lehet belekényelmesedni. A KET-ben inkább az auránk kényelmesedett el.

MN: Más hiányérzeted nincs? Hogy legyen egy otthonotok, mint a KET-ben?

HCS: Most főleg a Sín Kulturális Központban próbálunk, ott is egyeztetni kell, és a Szkénében játszunk. Én szeretek jönni-menni, mindig máshol lenni.

MN: Látszik is a pályádon. Sokfelé megfordultál.

HCS: A Közép-Európa Táncszínházban egy adott pillanatban már a térből is elegem lett, minden lehetőségét kihasználtuk, mindenhogy bejátszottuk a teret.

MN: Zsámbéki Gábor mondta, hogy egy ponton túl a színházi terek nem inspirálnak, mert minden szegletüket megismerted.

HCS: Egyetértek. Nekem mindig fontos volt a forma, mozgással dolgozom, és egy idő után a tér, amelyben létre kell hozni az előadást, kiüresedik. Az új hely pedig inspirál. Az, hogy legyen egy saját bázisunk, nagy könnyebbség lenne. A Trafót szeretem, a Szkéné is nagyon jó.

MN: Nem kicsi neked?

HCS: De, érzem is. Szeretnék nagyobb térben dolgozni.

MN: Az Irtáson is lehetett érezni, hogy egy kicsit nagyobb térben jobban kinyílna az előadás.

HCS: Ilyen pici helyen, mint most a Radnóti Színház, ahol próbálok, sosem jártam. Olykor, amikor felmegyek a színpadra, hogy megmutassak valamit, megdöbbenek.

MN: Antik darabot próbálsz, az Oresztészt. Hogy jut eszedbe egy darab, amit meg szeretnél csinálni? Vagy mi jut eszedbe először? Képek, mozgás, történet, alakok?

HCS: Nekem nagyon fontos a darab kiválasztásakor, hogy találjak motívumokat, amelyeket össze tudok kötni a mával, és belelátok a darabba valamiféle testet. Hiába zseniális egy szöveg, ha erőltetettnek tartanám, hogy a saját módomon, kifejezési eszközeimmel rendezzem meg, mert ezeket a darab nem hordozza magában. Ennek nagyon örülök, hogy le tudok mondani darabokról.

MN: Az Oresztész ezek szerint hordozza.

HCS: Oresztész, ez a kétségbeesett helyzetben lévő srác a testi kifejezésbe menekül. A fizikai állapotát is leírja a darab, ez hitelesíti a nyelvet, amelyet én is beszélek a színpadon. Látomásai vannak, szinte kívülről figyeli önmagát, zihál a tüdeje, remeg a lába. A fizikai állapota fontos szereplő. Már-már menekül a testvérével, Elektrával való testi kapcsolatba. Én így olvasom.

MN: A Radnóti színészei beszélik azt a fizikai nyelvet, vagy meg tudnak felelni annak, amit te szeretnél?

HCS: Ez nehéz kérdés. Én is próbára teszem magam velük. Van olyan színész, aki vágyik arra, hogy ezt megtanulja. Nekem ez már elég, hogy kedvvel dolgozzak. Az is feladat, hogy egy mozgásban kevésbé jó színészt úgy komponáljak, hogy ne a hiányosságai, hanem az előnyei legyenek láthatók.

MN: Tartasz tréninget? Vagy belevágtok?

HCS: Nincs. Olvasópróba van és színpad.

MN: Te lentről rendezel, vagy fent vagy a színpadon, és mutatsz?

HCS: Fel-le mászkálok. Ebből is látszik, hogy jó lenne már kicsit színpadon lenni.

Neked ajánljuk