Ez a két alak Shakespeare-nél még azt az utasítást kapja a királytól, hogy ismerjék ki Hamletet, tudják meg, mitől zavarodott meg, aztán zsebükben egy paranccsal Hamlettel hármasban hajóra szállnak; ám – mint ismeretes – szomorú végük lesz: nem Hamlet fejét veszi az angol király, hanem az övéket, mert Hamlet új parancsot ír.
Mindenesetre a darab nyitányánál a két alak fej vagy írást játszik. Nagypál Gábor és Kaszás Gergő csodálatos játékossággal, öröm, meglepetés, düh és közöny közt hosszan hullámozva veszi tudomásul, hogy mindig, mindig fej. Kaszás a filozófus, a szillogizmusok és bölcsességek morcos kedvelője, Nagypál a pragmatikus, könnyű és mosolygós bohóc. Ők Beckett örökösei, beszélnek, elmélkednek, filozofálnak, húzzák az időt, de tett, emlékezet vagy célszerűség nincs. Olykor felrémlik, hogy mintha hívatták volna őket, de hogy ki és miért, nem idézhető fel. És talán menni is kéne valahova.
El is indulnak: a tér körkörös, egy nyitott-zárt játszóteret formáz, kötéllel, homokkal, hintával (díszlet: Varga-Járó Ilona, bár nyilvánvalóan „rendezői” díszlet is). Ros és Guil, ahogy a darab nevezi őket, bár asszisztál, segédkezik a hamleti történethez, a halála felé evez anélkül, hogy valaha is összeállna bennük a történet és benne saját szerepük. Az is csak a végén rémlik fel valamennyire, hogy nemet mondhattak volna. De elmulasztották. Ez az identitás, emlékezet és önemlékezet nélküli páros lehetne nagyon példázatos is: fölöttük történik a történelem, sőt, velük, a közreműködésükkel, kezük által, mégsem áll össze semmi számukra. Ahogy ez minden létező történelmi pillanatra, fordulatra érvényes volna, úgy a maira is. Ha Max Weber szerint hatalom az, ha egy társadalmi kapcsolaton belül van rá esély, hogy valaki saját akaratát az ellenszegülés ellenére is keresztülvigye, függetlenül attól, hogy min alapul ez az esély, nos, itt már nincs ellenállás, mert hiszen nincs semmilyen mást akarás sem, csak öntudatlan végrehajtás. Tehát a hatalom sem hatalom már, hanem a dolgok nyugodt természete, mint ahogy lemegy a nap – vagy feljön a föld, ahogy ebben a darabban mondják. A Hamlet méregfogát húzza ki Stoppard: nem lehet hatalomról beszélni ott, ahol az identitások felszívódtak, a polgárok úgy cselekszenek, hogy nincsenek tudatában tetteiknek. Nem véletlen, hogy az 1971-es magyar bemutatón (a Nemzeti Színházban tartották, Sinkovits Imre és Avar István játszotta) a kritika szükségesnek tartott ideológiai magyarázatot adni a darabra, ami a szocialista nézőponttól annyira idegen volt.
Szikszai Rémusz rendező szerencsére nem példázatot, hanem színházat rendez, láthatóan az érdekli, hogy a színházról tegyen állításokat. A játékosság vonzza, az, hogy minden mondat mögött élő helyzet, kimozdított várakozás legyen, elevenen lüktető színházi vér. Hiszen a darab másik nagy témája maga a színház: Ros és Guil színészekkel találkozik – a Színészkirályt Fodor Tamás alakítja varázsosan, csábítóan és öntudatosan –, akik majd eljátsszák az „eredeti” Hamletben a király meggyilkolásának történetét. Innentől a darab összekuszálódik, egyre mélyebben gabalyodunk a színház hálójába, és már bizonytalanok vagyunk, hogy mit látunk. Ördöngös tükörrendszerbe kerülünk.
Az előadás hamleti rétege azonban – amikor Rosencrantz és Guildenstern már belekeveredett a történetbe, a király és a királyné keze alá játszik – gyengébb színházilag: a szövegrészek ismertek, ahogy a történet is, amelyet a rendező nem tud kifordítani; itt talán a darab is elnehezedik. Hamlet és Ofélia megjelenítése nem válik emlékezetessé (Király Attila és Simkó Katalin). A királynak (Tamási Zoltán) élő kapcsolata van a két bohóccal, hármasuk eleven, izgalmas. Gertrudból (Bánfalvi Eszter) keveset lehet megjegyezni, talán csak annyit, hogy túl sokat iszik.
A színházról szóló mondatok élesen rezonálnak a mára, anélkül, hogy különösebben hozzá kellene bármit tenni az eredeti szöveghez: a színház szegény, kiszolgáltatott, minden igényt kielégít, és az igények elég alacsonyan is vannak, a néző némi térítésért cserébe bele is játszhat a cselekménybe, ahol szüzeket is gyaláznak. Ilyen időkben ez is lehetséges. Milyen idők? – kérdezi Ros. Közömbös idők. Azaz gyalázatosak.
Szkéné Színház, szeptember 18.
