A színészek nem hibázhatnak, a civilek biztosan fognak. A színészeket sokféle szerepben láthatjuk, a civileket rendszerint csak egyetlen előadásban. De sok színházba járó ma sem tekinti érvényesnek a hétköznapi emberek, amatőrök színpadi jelenlétét, ahogy sokaknak talán a valamilyen mássággal felruházott, kisebbségi, sérült, speciális helyzetű játszók sem elfogadhatók. Az emberi tökéletlenség, esetlenség és főleg egyszeriség valahogy a színészettel van ellentétben, gondolják.
Az Atlas Budapest szereplői kivétel nélkül tökéletlenek, mert mind civilek. A maguk módján azonban sokan, ha nem is mind, de profik saját magukban, saját egyediségük képviselőiként. Jóformán mindenki csak egy, jobbára bővített mondatot mond a színpadon: ennyi ideje van magát felmutatni. Egy profinak is komoly kihívás lenne. Főként, ha a mondat megalkotója is magad vagy. A tét az, hogy vajon abban az egy mondatban sikerül-e ez a felmutatás: önmaguk belső formájának, emberi lényegének megfogalmazása.
Százan vannak, azaz százan jönnek a színpadra egyenként. És hozzá még számolnak is.
Nincs idegesítőbb, mint az ilyesfajta kiszámíthatóság. Ugyanakkor ez a bizonyosság – mondhatnám szerkezetnek vagy gépezetnek, amelyet működésbe hoznak – monotóniájában és változatosságában igen érdekfeszítő. A játszók mindig eggyel többen lesznek, mindig ugyanazt a típusú mondatot ismételik, de más ember és más tartalommal. A mondat szerkezete pedig egyszerű, valahogy így hangzik: „Ha egy kortárs művész sok embert zavar, akkor két kortárs művész még több embert zavar.” Utána jön a három, a négy stb. A mondat elmondása után a játszó személy kimegy, és visszatér egy új emberrel. Ez történik kb. másfél órán át, kis eltérésekkel. A mondat mindig a konkrét beszélőre vonatkozik, de ha a személyességének ereje van, akkor már rögtön a közösségről beszél. Ha egy hajléktalan sok embert zavar, akkor hány embert zavar a thrashmetal-gitáros, a nyugdíjas tornatanár, a szenvedélybetegségből felépülő munkás, a külföldön dolgozó fiatal, az elégedetlen nyugdíjas, az oktalanul vigyorgó kamasz, vagy a művészettörténész, aki rossznak tartja az emlékművet?
Sokaknak ebben az egy mondatban olyan életsűrítményt sikerül megfogalmazniuk, ami szinte valóságos találkozás, megismerés a néző számára. Nemcsak életük lényegéről fogalmaznak, de ahogy képviselik saját mondataikat, azzal a pontossággal, szenvedéllyel, zavarral, elszántsággal, megbicsakló fogalmazással – sok-sok megrendítő és mulatságos jelenet kínálkozik. A hibák felértékelődnek: a zavarban lévő tini, a saját mondatát elfelejtő hajléktalan, akinek súgni kell, az akadozó nagymama, a harcos, mégis kicsit trampli egyetemista. Ezeket a „hibákat”, esetlenséget nem lehetne „eljátszani”: a civilség, az „amatőrség” egyedisége, megismételhetetlensége és bizony: szépsége ez. És végül nincsenek is százan, mert páran kiesnek, tudatja egy producer. Ez is a helyén van, ez maga az élet.
Ami egyszeri, emberi és hitelesen képviseli önmagát (mondhatnánk: önazonos), az mindjárt a közösségre is jellemzővé válik. Egyre politikusabb előadást nézünk, anélkül, hogy az közvetlenül politizálna. Bár vannak politikai tartalmú megnyilatkozások is (lásd emlékmű, hajléktalanok), mindezek a mondatok, amelyek a „zavaró másokról” szólnak, egy nagy, színes (valóban színesen öltözött) antik kórusként összegződnek. Nagy magyar panaszkórus helyett az egyéniségek, egyéni identitások, vágyak, elvárások gazdag palettája. Az ember nem egy szürke, monokróm országban érzi magát az előadás láttán, hanem gazdag és tehetséges világban, ahol egyéni hangok, valódi emberek vannak.
Az elhangzó mondatok lassan magunk felé fordítanak minket, és végül két kérdést tehetünk fel magunknak: mi volna a mi belső lényegünk, amit megfogalmaznánk, a mi mondatunk, és kettő: mi az, ami zavar minket másokban.
Kevés efféle közösségteremtő, a közösség mentálhigiénéjét karbantartó, politikusan játékos előadást látni minálunk. Nem tartjuk színháznak, nem veszünk szívesen részt benne; itt is sokkal több, legalább 70 százalék a női szereplő, ez az önkéntes jelentkezőktől függ, s ez a genderkülönbség is fontos üzenetet hordoz a mai magyar közösségről, civilségről. Szinte alig van férfi, aki nem kamasz vagy nyugdíjas. Nem fogadjuk el a horizontális szerkezeteket, amelyben mindenki egyenlő, és senki sem emelkedik ki; ezért is zavaró elem ebben a darabban Molnár Péter szólásszabadság-kutató hosszú slam poetry megnyilvánulása; túl sok figyelmet követel magának, túl nyilvánvalóvá tesz valami politikai tartalmat, ki akar magasodni a tömegből.
A Sín Kulturális Központ projektjeként, uniós támogatással és sok partnerországgal létrejött, sok helyütt bemutatott projekt, melyet két portugál művész, Ana Borralho és João Galante vezetett, mindenhol helyi résztvevőkkel kerül színre. A helyi, a konkrét, az egyedi – ez a kulcs. Egyetlen hibája, hogy keveset játsszák.
Mu Színház, szeptember 4.
