Ez a színpadi szerelem, mert erről szól ez a friss, töredékes, játékos darab, nem a nagy, boldog egyesülésé, hanem a kis és nagy reménytelenségeké, amelyekben a remény itt-ott, épp, ahol nem várná az ember, mégis felcsillan. Töredékes, mint a Beszédtöredékek a szerelemről, Roland Barthes nagy esszéje. Nincs már koherens tanítás, és ahogy nekünk sincs koherens világképünk és folyamatos világunk, úgy a színpadon sincs, hanem egy nagy szerelmi bevásárlóközpont van, rengeteg kínálattal, ahol mindenki azt vesz le a polcról, amit akar. Mert az első jelenetben egy asszony azért válik férjétől, akivel több évtizede húzzák már a házasság szent és unalmas szekerét, mert nincs szerelem, sosem volt. Notóriusan ismételgeti ezt az asszony, aki sosem volt tán szerelmes. Hogy válás után magára marad, hogy semmi nem jön utána, az mindegy. A második jelenet viszont egy fiatal pár friss éjszakai megvilágosodó szakítását mutatja: a lány épp kijelenti, hogy agyő, mert elege van, a szerelem nem minden. Döntsd el tehát, kedves néző! Hogy minden vagy nem minden. Hogy fiatalon vagy öregen, mi számít. És még van hátra két tucat jelenet.
A legjobbak a szélsőséges élethelyzetek, ahogy egyre radikálisabb történetekkel megy be az erdőbe az előadás, hogy végképp eltévedjünk. Házasságszédelgők, szerelmi sokszögek, prosti és pap, pedofil tanár, egymásra utalt szomszédok, lázálmok és visszatérő halott szerelmesek – hogy a valóság gyűrűjéből is kilépjünk. És az alzheimeres feleség megható jelenete, aki férjében mindennap új szerelemre lel, és ugyanazt az ismerkedési násztáncot járhatja el. Bár tudjuk, a felejtéssel sújtott beteg nem képes egyetlen narratíván belül sem koherens maradni, ez színház. Ezek a kis karakterek, élethelyzetek gyakran sok szépséggel, humorral telnek meg, bár tiszta színészi stílusgyakorlatok sok szerepváltással, sok tucat figurával; pörgő, megunhatatlan játék. Kiragyognak Borbély Alexandra mindig drámai figurái, akiknek belső életük van, sérelmeik, bánataik; Rezes Judit, aki annyi mindent tud a nagyszerűségtől a hétköznapiságig, olyan gyorsak és emberiek a váltásai, mintha tényleg minden személyiség benne lakna; Keresztes Tamás, akinek most is elképesztően szélsőséges karakterek jutnak – szeretőt tartó pap, tanítványait gyanúsan szeretgető tanár – a legnehezebb helyzetekben is hihető marad. És két dal, egyik Kulka Jánosé, akinek egy fantasztikus olasz sláger is jut, a másik ugyanez a szám magyarul, „bénán” előadva Nagy Ervin által, aki nevetséges szívtiprót alakít (tán kissé sokszor).
Mert a nóta, a Szécsi Pál által magyarul előadott olasz sláger az előadás alapmotívuma; csak a refrénjét tudjuk: „a messzi távol”, megjegyezhetetlen szöveg, zagyvalék a szerelemről. De mintha ezek a gyönyörű, fülbemászó olasz–magyar nyálak határoznák meg (és tényleg meghatározzák, ahogy az összes tömegfilm is) hamis képzeteinket a szerelemről. A zene mindig ironikus ellenpontozás, Kulka száma az előadás egyik csúcspontja: lakótelepi szomszédok, egy feleség és egy férj, akik éjszaka pizsamában magukra maradnak, miközben párjaik talán épp egymással vannak elfoglalva, Kulka pedig a háttérben csillogó jelmezben óriási érzelmeket énekel épp a szép, tiszta, szenvedélyes szerelemről.
Néha azonban a karakterformálás túlzottan külsődleges eszközökkel bánik. Szirtes Ági az elején mintha mindenképp komédiai hangot akarna megütni, komikusan mondja, hogy baj, ha nincs szerelem (ugyanő lesz a felejtős feleség, abban szépséges). Fullajtár Andrea gyakran a suta-buta szereplőket kissé leegyszerűsítve, embertelenül mutatja, Ónodi Eszter is kissé nehezen jön bele a buta kolléganő szerepébe; máskor, amikor „fent” van, mint irányító-feleség, sugárzó tud lenni. Mert a játék gyors, nemigen hagy időt rávezetődni.
Máté Gábor rendező élő francia szerző tavaly született darabját választotta, ennek a frissességnek is örülni lehet, jó lenne sok új darabot látni. Könnyű szél ez, jóleső, és nem tartalmatlan. Nem nagyon várható boldog vég, minden jelenet maga egy vég és egy állítás, ahány, annyiféle. Sok a magány, de néha van csepp remény is: a megcsalt férjek-feleségek mégiscsak egymással állnak szóba, két ember érdeklődve, vággyal fordul egymás felé. Persze, hogy valaha gömb alakú lények lettünk volna, két félgömbből, egyik férfi, másik nő, ahogy a görögök gondolták, az itt nem látszik, jó messzire kerültünk mi, felek, egymástól. Hogy azóta is keressük egymást, az már igen.
Katona József Színház, október 20.
