Senki nem marad ártatlan - Shakespeare: Julius Caesar

  • Tompa Andrea
  • 2014. december 23.

Színház

A nőkről semmit sem mond, de a véres kezű, hataloméhes férfiakból sok mindent megmutat Alföldi Róbert rendezése. Tompa Andrea kritikája a Vígszínház Julius Caesarjáról.

Ha valamit kívánhatnánk színházba járó embertársainknak, hát például azt, hogy legalább egy igazán jó előadást lássanak Shakespeare úgynevezett római tragédiáiból. Mert kivételes szellemi kaland ez, ami gyakran az évtizedekig színházba járó kritikusoknak sem adatik meg. Pedig minden időben érvényes politikai tartalom hámozható ki belőlük, olyan gazdagok. Húsz éve volt jelentősebb színrevitel a Julius Caesarból Budapesten. Ahogy az ember elnézi a korábbi magyar előadások kritikáit, szólt ez a saját tőrébe szaladó, koncepciótlan és tehetetlen ellenzékről 1988-ban és az elvesztegetett rendszerváltásról 1994-ben. És bizonyára volt, hogy betiltották a személyi kultusz korában, mert benne van a hatalomra törő, mindenáron koronát akaró Caesar. Van véres politikai leszámolás, hisz Caesart sokan szúrják le és egyszerre, de az új erők is mind-mind elhullnak, Brutus és társai. És mindig jőnek újak. A politika örök kétarcúsága, véres keze, a látszat és a valóság közti hasadása lehet itt téma. És akkor még ott van kéznél a nép, a plebs, a passzív, de magában fortyogó és egyszer felrobbanó, amelyről szintén lehetne beszélni.

A Vígszínház most nagy levegővétellel veselkedik neki a színrevitelnek, például mindjárt új szöveget készítenek. Az est remek teljesítménye a szöveg (Fekete Ádám e. h. és Forgách András munkája). Nem pompázatos, öncélú nyelvi zenét, de erős, világos mondatokat, éles fordulatokat mondatnak a hősökkel irodalmi nyelven, humorral. Alföldi Róbert rendezésének van is néhány jelentős képe, színházi pillanata. Van azonban emellett számtalan iránytalan, erőtlen része.

false

 

Fotó: Dömölky Dániel

A legjobb jelenetet a második felvonásra tartogatják: egy mediatizált világban vagyunk, sok kis tévéképernyő előtt ül a nép, az is férfinép furcsa módon, mintha a nők megszűntek volna lenni. Előbb Brutus, majd Antonius magyarázza el, miért kellett Caesart megölni. Ez a nép nincs közvetlen kapcsolatban vezetőivel, sörrel a kezében beszólogat a politikának, fortyog, röhög egymás közt, többre nem képes; ebben eléggé magunkra ismerhetünk.  A vezetők meg elemi erővel győzködnek, a maguk szent demagógiájával a szinte kikapcsolhatatlan tévéből. „Nem Caesart szerettem kevésbé, hanem Rómát jobban”, mondja Brutus a gyönyörű mondatot, hogy miért is ölt. Itt végre közel kerülünk vezetőinkhez, arcuk lesz, a színészek remekelnek. Kár, hogy ezek a gondolatok és ez a stilisztika, például a mediatizáltság nem ívelnek át az előadáson; ehhez finomabb szerkesztés, kompozíció kellene. A nép csak akkor kel ki lepusztult éle­téből, amikor felbujtja őt Antonius: elkezdődik valamiféle looting, ahogy néhány éve a brit fővárosban, amikor egy új szót tanult meg a világ, amelynek jelentése: fosztogatás, rombolás. Ez jó, ám sajnos mindjárt új jelenet kezdődik, elfelejtjük.

Az előadás problémája nem az, hogy nincs egyetlen megragadható, vonatkoztatható értelme (abban egyenesen bölcs, hogy nincsenek közvetlen utalások, amelyek vannak, finomak, mint a „honfitársaim” megszólítás). Hanem a baj az, hogy saját világát nem tudja felépíteni, belül nem tud konstruálni egy folyamatos narratívát. A rendező legfeljebb egyes jeleneteket talál meg, az egész, a nagy történet, a mű világa átláthatatlan marad, stílust, nyelvet, közeget nem hoz létre. Milyen történetet is akart elmesélni? Kiről? (Kinek? Ezt a kérdést a legritkábban teszi fel magának a színház ma.)

És ha kezdetben még hatásosak is az El Kazovszkij világából inspirálódott óriásfarkasok (díszlet: Menczel Róbert), hatásos eső esik, a sok szimbólum, égi dörgedelem inkább csak elfedi, nem pedig feltárja a gondolatot.

Valahogy botlik a színészvezetés is: túl szimpla, harsány indulatokat vár Cassiustól (Hevér Gábor), egyetlen arcot Brutustól (László Zsolt). Cassius és Brutus hosszú összeesküvési jelenetükben mintha elveszne a térben, viszonyaik alig követhetőek, bár értjük, mire készülnek. A Caesart joviálisan alakító Hegedűs D. Géza – aki egyik szerepét szinte a másikba ölti, mint örök vezető, hisz ő a polgármester A revizorban – flegmán vezeti ezt a világot, de erővel; ő igen jó.

Caesar meggyilkolása tetszetős színházi túlzás, mert van stílusa: a túlzás. Minden összeesküvő belémártja a tőrét, és igazi mészárlás történik, a véres kezeket pedig magasra emelik, jelezvén, nem maradt köztük ártatlan. Ugyanakkor a háborús jelenetben ez a túlzás, az emberek elveszett, szétszórt, egyre fáradtabb és céltalanabb futkározása a lépcsőkön egyáltalán nem tud hatni, akármilyen hosszú volna. Nincs feszültsége, nem igazi történés, csak „rendezés”.

A nőkről a világon semmit nem mond ez az előadás, pedig csak hárman vannak a színpadon; nő-férfi kapcsolat itt nincs, összetartozás, szerelem, gyengédség nulla. Jó, van ilyen világ. Csak, ugye, ettől egy fokkal minden egyszerűbb, sivárabb. Plusz fájdalom, hogy hol hallani, hol nem a színpadi szót (bár mikroport is van olykor). Az emberi hangokkal, legyenek azok mégoly embertelenek, nem sikerül közvetlen kapcsolatba kerülni.

Vígszínház, december 6.

Neked ajánljuk