Tompa Andrea

Nem láttam még senkit a kortárs művészetben ennyi agresszióval megszólalni a magyar kisebbségről vagy annak nevében, legfeljebb valami szélsőséges oldalon, netán „többségi” parlamentekben, tüntetéseken, egyszóval a valóságban. Hogy az elnyomott kisebbség maga is agresszorrá válhat, tudjuk, ők már itt, a színpadon, jelmezükben azok az első jelenettől kezdve: fehér ing, ügyes kis rézgombos mellény (eddig a „magyar”), övön alul pedig katonai zsebes nadrág, bakancs – harcra készen.

Kevés olyan színházi fesztivál van ma Magyarországon, amelyről egyértelműen elmondható: ott van, ahol lennie kell. Kis Amsz­terdam, mondja Gyuláról egy ismerős, aki először jár itt – a Körös élővízcsatornáiról juthatott eszébe, és nem tűnik túlzásnak. Kelet-Magyarország virágzó városa idegenforgalmának köszönhetően elképesztő tempóban fejlődött ki az elmúlt években. Ötcsillagos fürdőjével, jó infrastruktúrájával, egyre-másra nyíló múzeumaival, felújított kastélyával tényleg remek hely – pihenni, kultúrát kapni.

A nyár, a szabadtéri előadások őszintébbé teszik a nézőket, amely szabadságot jó lenne megtartani a „szezonra”, sokat tanulhatna belőle a színház.

Van abban valami a mai időkre, a kultúra szerepére jellemző, hogy a Magyar Színházak 28. Kisvárdai Fesztiváljának műsorfüzetében előbb szerepel Viola Szandra Versmasszázs elnevezésű programja, mint Csehov neve, sőt Tompa Gábor kolozsvári színigazgató díszvendégségének híre is csak szerényen húzódik meg a masszázsprogram alatt.

Pár éve egy magyar pszichoanalitikus-konferencián hangzott el a javaslat, hogy az állami megemlékezések és ünnepségek koncepciójának elkészítését pszichológusokra kellene bízni.

Ahhoz képest, hogy ezt a művet Kazinczy Ferenc fordította, a 19. század közepe óta nem került színre. Érdekes volna tudni, mit jelentett akkor, 1853-ban, egy kényes történelmi pillanatban ez a hatalomról szóló német darab a Nemzeti Színházban, ha ez még egyáltalán valahonnan rekonstruálható.

A TÁP Színházról azt lehetett olvasni idén a (belpolitikai) sajtóban, hogy többen panaszt tettek az Országgyűlés kulturális bizottsága elnökénél, Dúró Dóránál, amikor a csapat a Vígszínház 120. születésnapján a nemzeti himnuszt jó szokásához híven áthangszerelve – ezúttal breakesen – adta elő.

Mindenképp szimpatizálnék egy olyan színdarabbal, amiben ilyenek hangzanak el: „Szeretünk írókat kivégezni. Egy írót kivégezni, annak üzenete van.” Különösen, ha mindezt olyan remekül tudja mondani egy színész, mint Köles Ferenc nyomozó rendőrként, akinek szenvedélye a nyomozás, a kiderítés – és kevésbé az értelmezése meg maga a kivégzés, bár olyan is lesz majd. S hogy mindez egy rendőrállamban történik, egy jó kis diktatúrában: egészen perspektivikus színházi anyag.

Nem tudom, miben hasonlít az 1931-es Ausztria – gazdasági világválság, munkanélküliség, az antiszemitizmus bősz felemelkedése – a 2016-os Magyarországhoz.

„Gyakran találkozom olyan emberekkel, akik nem járnak színházba, és amikor megkérdezem tőlük, hogy miért, azt válaszolják, hogy azért, mert a színészek ordítanak, mesterkélten, bizarrul beszélnek, a film viszont nem ilyen” – mondja Thomas Ostermeier német rendező, a legnagyobb név, aki az idei MITEM-re eljött (az 1999-es Kortárs Drámafesztiválon már láthatta rendezését a magyar közönség).

Már Mundruczó egyik első színházi rendezésének is központi problémája volt a szőke, kék szemű, kiválasztott rassz uralma.