A kis füzet pedig a cirkuszi program ismertetésével zárul: „Magyarország új cirkuszművészeti központot épít! Közép-Európa legmodernebb cirkuszművészeti központját fogjuk felépíteni”, jelenti be a Fekete Péter vezette Fővárosi Nagycirkusz. A határon túli magyar – egy erdélyi kritikus rövidítését népszerűsítve: hatuma – előadások pedig a kettő között sorakoznak.
A fesztivál nevéből a „határon túlit” sok éve törölték, pedig ma is lényegében a határon túli színházak fesztiválja, vagyis, ahogy a kisvárdai illetőségű fejlesztési miniszter és a fesztivál fővédnöke, Seszták Miklós fogalmaz: Kisvárda a határon túli magyarságot az „anyanemzethez kapcsolja”.
Az anyanemzet kisvárdai részlege azonban az elmúlt 28 évben nem tudott színházat építeni a kisvárosban, és a fesztivál nagyon sokáig nem hozott infrastrukturális fejlesztéseket sem. „Kemény fizikai próbatétel Kisvárdán zsűrizni”, írta 2006-ban Nánay István, aki negyedszázadon keresztül a fesztivál segítője, alakítója volt. Nem csak a számtalan előadás jelent kihívást – egyik nap négy előadást néztem meg –, de a gyenge minőségű szállások (ráadásként a rendületlen hajnali harangszó), a termekben lévő forróság, a súlyos technikai nehézségek a játszóhelyeken. Idén viszont, hurrá, EU-s támogatásból, 699 millió forintból átépítették a művházat (amely Művészetek Háza néven ismert). Ebben az összegben benne van egy új közösségi ház felépítése a város más pontján, több mint 130 millióból.
A művház az maradt strukturálisan, ami volt, nagyon széles színpaddal (beszédében Tompa Gábor azon élcelődött, hogy az ő előadása háromszor beférne), zsinórpadlás nélkül (ami miatt sok produkciót sosem lehetett meghívni), ahol az előadásokat jól szinte csak a középső helyekről látni. Bizonyos előadások adaptálhatóak, mások szétesnek ebben a térben. A remek sepsiszentgyörgyi előadásban, az Úrhatnám polgárban a fiatal, vagyonhajhász grófocska, Dorante (a kiváló Ruscsák Péter) meg is állapítja, „milyen remek felújítás”.
Számos vita volt a fesztivál körül, és kisded politikai harcok is. Emlékszem a riadalomra 2008 körül, amikor egy debreceni politikus feltűnt a fesztiválon és elterjedt a hír, hogy „tárgyalni jött”, azaz Debrecennek megszerezni a fesztivált. Kisded harcok, mert végül a kisvárdai fesztivál nem bizonyult elég nagy zsákmánynak ahhoz, hogy valaki meg akarja szerezni. Kisded harcok, hiszen a „határon túli” az anyaország számára nem jelentett valódi beruházást, odafigyelést, cselekvést, csak politikai dicsőséget és a leereszkedés lehetőségét. Pécs, azaz a POSZT volt a nagy falat, láttuk is az eredményt.
Erről is szóltak viták, hogy kell-e két magyar fesztivál, nem kéne inkább integrálni a határon túli magyar színházat a szegregálás helyett. Kisvárda inkább gettószerűnek tűnt, egy kis rezervátumnak a hatumák számára. A POSZT abszurd módon egy, maximum két határon túli előadást tűrt meg (ennyit lehetett beválogatni), mintha a minőség a számoktól függne; és mint tudható, amint egy fesztiválban válogatási kvóták vannak, a minőségnek annyi.
Kisvárda periféria maradt, a szakma igen szűk rétegét vonzotta, az ide érkező egyre kevésbé gondolhatta, hogy ez a periféria is tud centrum lenni, lényeges dolgok színhelye, pedig a regionális fesztiváloknak mindig volt létjogosultsága. Kisvárda – Nyakó Béla vezetésével – fura módon kitart, immár több évtizede. Jó, hogy van, mert a színpadon lévő művek, ha nem is tudják legitimálni a helyzetet, sem felejtetni a körülményeket, valódi eseményeket kínálnak.
Mostanra pedig a Kisvárdai Fesztivál értéke is megnőtt. Nem a periféria fejlődött, nem Kisvárda kapott színházat, nem is az anyahaza viszonya változott a határon túliakhoz, hanem a centrum lett végképp rossz és romlott, átpolitizált és lehetetlen. És a centrumtól jobb távol lenni, ha már változtatni nem lehet rajta.
De más is változott a viszonyokban, és ami működött húsz éve, az ma már kevés. Például túlnyomórészt az anyaországiak zsűriznek, idén konkrétan csak ők voltak, aminek valaha az volt az értelme, hogy a „pesti” szakma néhány jeles képviselője „lemegy” Kisvárdára egy hétre, néz, kapcsolatokat épít, és ezzel valóban hidak (mit is kéne áthidalni?), együttműködések jönnek létre. Ám mégiscsak van valami politikai inkorrektség, valami elnyomó abban, amikor a határon túli művészekről az anyaországiak mondják meg, hogy ki a jó és nem jó. Gondoljuk el fordítva: legyen a POSZT-on jövőre csak határon túli zsűri!
Sosem volt határon túli művészeti tanácsadója a fesztiválnak, ezt is az anyaországiakra bízzák. Idén Balogh Tibor kapta a feladatot, aki tavaly POSZT-válogató volt, és most már határon túli szakértő a POSZT testületében. Korábban Vidnyánszky Attila irodalmi titkára volt Debrecenben. Itt nem válogató, hanem művészeti tanácsadó van, akit a fesztiváligazgató kér fel, és aki nem döntéseket hoz, hanem javaslatot tesz. Nem szervezetek delegálnak, a zsűribe sem.
A fesztivál másik (örök) dilemmája a „kinek szól”: szakmai, minőségi, progresszív, magas művészi színvonalú előadásokat kell hozni? Vagy a helyieknek szóló népszerűeket? Vagy „mindenki legyen jelen”, válogatás nélkül? Idén a programfüzetből nehezen kisilabizálható versenyprogramban 11 darab van; az előadások a „népszerűekkel” keverednek (a Várszínház 600 fős szabadtéri nézőterét megtölteni képes darabokkal); itt aztán mennek a jobb-rosszabb zenés előadások és komédiák (Mágnás Miska, Hyppolyt, a lakáj, Hair és társai). Kérdés, hogy kell-e ilyen a fesztiválba, de nyilván itt már eléggé számít a tao-támogatás is (a legutóbbi 7,3 millió volt). A Várszínház programjában egyébként a tao-rendszert kiemelkedő eredményességgel használó Turay Ida Színház, ExperiDance és Fogi Színháza is szerepel. Az egész kisvárdai programra a magyar állam 57 millió forintot költött; a POSZT ennek legalább a két és félszerese. A kultúráért felelős Emmi-államtitkár, Hoppál Péter a színpadon bejelentette, Tompa Gábor jubileumát ünnepelve, hogy a fesztiválokra mostantól több lesz.
A helyi igény, az úgynevezett közönségbarát előadások „szétírják” a programot; a Várszínház megtelik a temesváriak Hairjére – meglehetősen közepes előadás, nemigen tudnak táncolni sem, énekelni sem –, délután a bukaresti (román nyelvű) Tompa-előadáson viszont nem telik meg a sokkal kisebb Művészetek Háza, ahogy a szentgyörgyiek Úrhatnám polgárára is beférnének még (amúgy nagyszerű előadás, Sardar Tagirovsky rendezése díjat is kapott). A nagy tehetségű, jó hangi adottságokkal rendelkező színész-rendező, Mezei Kinga munkája, a Piaf-menet viszont késő éjjel kezdődik, ahelyett, hogy normál színházi sávban menne. Ugyanitt látom délután a Nők iskoláját, a marosvásárhelyi Spectrum Színház darabját, Török Viola rendezését; ezt a dilettáns darabot viszont nem kellett volna elhívni. A jó szándék és a minőség tehát valahogy feloldódik a népszerűségben, és a „minden határon túli színház legyen jelen” elvében; az ínyenc színházi közönséget mintha nem sikerült volna kinevelni.
Hiába, hogy a nemzeti fejlesztési miniszter odavalósi, színházat nem épített a magyar állam Kisvárdán a rendszerváltás óta fennálló fesztiválon. Jó hír viszont, hogy stadion lesz, másfél milliárdból.
Kisvárda, június 20–21.
