A jég című darab még meglehetősen absztrakt módon tárgyalta a kérdést, amely most, tíz évvel később leszáll a földre, és nagyon is konkréttá válik: VIII. kerületi, kilakoltatásos cigány történetté. Hogy aztán ez a konkrétum, a fojtogató valóság egy alig megragadható pillanatban átlépje a határait, és azzá váljon, amit Csehov (szereplője) a művészettől elvár: hogy az életet ne olyannak ábrázolja, amilyen, hanem amilyennek álmainkban látjuk. A rémálmainkban.
A szőke, kék szemű, fehér bőrű kisfiú vágyott ideálképe függ magasan a szoba falán. Semmilyen kataklizma nem mozdítja el a képet, pedig itt szó szerint feje tetejére áll a világ. Ez az arc elég egy magasságban van egy feszülettel, rajta a korpusz, sőt, egy további, test nélküli kereszt is van a színpadon. Áldozatokról lesz szó, gondolod tovább a metaforát.
Mundruczó egy cigány asszony kilakoltatásának történetével indít (és ideálisan ott is zárhatná le). Monori Lili hatalmas vetítővásznon, hosszú közelségben látható arca és mindaz, amit elmesél a maga kemény, fájó tekintetével, az előadás egyik nagy élménye. Videofelvétel készül róla: megfélemlítés, kiszolgáltatottság, ellenállás hullámzása, olyan belső erővel, anyaggal, tűzzel, amit kevés színész tud. Majd eltűnik a vetítővászon, és láthatóvá válik a szoba, ahonnan Ruszó Lőrincnének mennie kell.
Ha valamiből kevés van a kortárs magyar színházban – és ezt az idelátogató külföldiek mindig szóvá is teszik –, az a vizuális innováció. A magyar színház leginkább díszletekben gondolkodik, a tér sokszor statikus, halott, mozdulatlan (hol vannak már Kovalik Balázs és Antal Csaba találkozásai!). A Proton Színház előadásában Ágh Márton igen magas szobát tervez Ruszó Lőrincnének, ami egy gangra néz, és az egész eleve valamely színpadi magasításon áll. A tér egyszerre realisztikus, zsúfolt, de szervezett is; valós és intim. Ez az intimitás fontos eleme lesz mindannak, ami eztán kibontakozik. A végrehajtó, a kiváló, hideg Rába Roland arra vár, hogy a magányos asszony (férje meghalt, elütötte a vonat egy ezerforintos liba miatt, fia pedig eltűnt) aláírja a kilakoltatási papírt, de az asszony rosszul lesz, a férfi mentőt hív. Itt, e ponton lassan szavakkal is elemelkedünk a valóságtól: a mentő nem jön ki a szegregátumba, csak 76 perc múlva. Egyébként mi lesz a magyarokkal, ha minden cigányhoz kimennek? – kérdezi a diszpécser. A részvétlen végrehajtó alatt mozdul a föld a szavak hallatán, azt tanácsolja a tehetetlen asszonynak, aki már nem is áll a lábán, hogy vitesse be magát a kórházba, mert akkor nem tudják kilakoltatni. Majd lemezt tesz föl. Megszólal a feketék felszabadítási mozgalmának egyik legnagyszerűbb zenei alakja, Nina Simone. Az előadás alatt még néhányszor hallani majd az énekét: új nap jön, új élet, új szabadság. A szöveg sok irányba nyit, hiszen az új nap drámát hoz, a világ a sarkából kifordul, de értelmezhető úgy is, hogy ez az új nap éppen most kezdődik, velünk, mi csináljuk.
Ami ezután történik, az az egész idei évad legerőteljesebb vizuális pillanata, olyan metafora, amire évtizedek múlva is emlékezni lehet. Egy valódi teátrális képben megfogalmazódik, mit jelenthet szétverni egy életet, mi a pusztulás és a pusztítás, mit jelent az elnyomás és a kiszolgáltatottság. Ágh Márton díszlete/tere, ez az öregasszonyos rendezett élet totálisan széthullik, és ezt a széthullást hosszú időnk van szemlélni. Ez a szegényes, de strukturált élet drámai módon mozdul, majd lebontja önmagát, azaz lebontja őt az a gonosz erő, ami ebben a világban névtelenül munkál. Nem hinném, hogy a romákkal szembeni elnyomásról készült hasonló léptékű színpadi mű. E kép után már semmi nem számít, mondanám, mert olyan erős érzelmi hatást vált ki a feje tetejére álló világ, a ránk zuhanó fenyegetés, s ettől a látványtól már sosem lehet szabadulni.
Mégis számít, mert a darab folytatódik, a szétvert világba beköltözik egy bántalmazott nő a valóban szőke, kék szemű kisgyerekével (Láng Annamária – képünkön – feszült, mégis veszélyes nőt alakít nagyszerűen), és a roma asszony festett szőke fiának története is kibontakozik (Jéger Zsombor izgalmas, fenyegető figura). Mundruczó műve távolról, de azért erőteljesen megidézi Castellucci Purgatórium című előadását (és legalább két filmet is, a Ragyogást és a szintén faji kérdésről szóló 1959-es amerikai Látszatéletet). Majd egy híradórészlettel rekeszti be a sokféle esztétikából, színházi nyelvből összerakott előadást, felidézve egy konkrét történetet, egy roma fiút karddal bántalmazó másik roma fiú történetét. Talán valami olyasmi után kutatva, hogyan válik elnyomóvá az elnyomott, aki szőke hajával nyilván származása elől menekül.
Az előadás utolsó harmada erősen veszít az erejéből, talán azért is, mert túl sok mindent akar elmesélni, és voltaképpen szűkek hozzá a keretek, nem lehet kifejteni, nincs rá tér, terjedelem, erős írói anyag. De talán az is irtózatos kihívás, hogy mi van/legyen egy olyan apokaliptikus pillanat után, amikor a színpadon tényleg lebomlik egy élet, és a harisnyától kezdve a szakácskönyvig, az emberi testig mindent eltakarít valami Gonosz – Mundruczó műveinek nagy témája.
Trafó, április 29.
