Színház

Az igazi sértés

Póverdózis – TÁP-gigavarieté

  • Tompa Andrea
  • 2016. július 2.

Színház

A TÁP Színházról azt lehetett olvasni idén a (belpolitikai) sajtóban, hogy többen panaszt tettek az Országgyűlés kulturális bizottsága elnökénél, Dúró Dóránál, amikor a csapat a Vígszínház 120. születésnapján a nemzeti himnuszt jó szokásához híven áthangszerelve – ezúttal breakesen – adta elő.

Ez a jelenet megismétlődött ezen a mostani szombat esti bulin, előadáson és támogatói esten: a sok-sok ünneplőbe öltözött színész, sztár, amatőr, kevéssé vagy nagyon is ismert színész szépen feláll, és mindjárt énekel, mert a játékmester a végsőkig csigázta már a várakozást, ordít, fenyegetőzik a színpadról, gyalázza a közönséget, személyeskedik… Mégis játékos az egész. Felállunk a himnuszra, de előbb véletlenül megszólal a Szojuz nyerusimij, aztán jöhet a himnusz, most rappelve.

Két ráhangoló mozzanata is van a kabaréestnek, hogy az ember végképp rosszul érezze magát és a hazamenetelt fontolgassa. Az „1 perces színházként” beharangozott eseménynek, mint kiderül, maga a néző a főszereplője, amikor tudatlanul belép egy kis terembe. A TÁP-os zsűri pedig kommentálja őt, és jegyeket ad a kis esti ancúgjára. Ott áll az ember idétlenül, kicsit cikizik. Nehéz kenyér lehet, ha az embert folyton nézik és bírálják, tűnődöm, de később összefutok egy színésszel, aki ugyanolyan rosszul érezte magát itt; nekik sem könnyebb tehát. Még egy végképp durva előzenekart is ki kell bírni, Flash nevűt, cenzúráról, rezsimről ordibálnak rémesen és káromkodva, szerencsére a láncfűrészt nem használhatják.

„Itt mindenki égeti magát”, hirdeti a varieté, amit bő tíz éve indítottak, ahol tapsolni tilos, pfujolni kell, ha valami tetszene, de a credo itt a „rossz színház”. Hisz jóból van elég. Aki tapsol, nevet, bekiabál, azt a színpadról személyesen megszólítják, fikázzák – maga Vajdai Vilmos és műsorvezető társa, Schönberger Ádám.

A politikai tartalom inkább az est első felére koncentrálódik; a három-négy száz ember, részben a TÁP rajongói köre, politikai tartalomra vágyik, kicsit viktorozik valaki mögöttem, mire a színpadról lejobbikosozzák. „Tudjuk, hogy itt vagytok, tegye fel a kezét, aki jobbikos!” Aztán az est közepe fele: „Tegye fel a kezét, aki zsidó!” A közönség olyan aktív, amilyennek sosem látni magyar színházban; ennek az aktivitásnak, nézői önkifejezésnek, szabadságnak igazi közösségformáló ereje van, tényleg vonzó, könnyű belekapcsolódni.

És van valódi szubverzív politikai tartalom: amikor valaki betanít egy koreográfiát, karlengetést, majd kiderül, a ritmusra Gyurcsány Ferenc nevét kell skandálnunk. Aztán a kivetítőn látható Gyurcsány grimaszát gyakoroltatják. A varieté valódi élét az igazi sértegetések és határátlépések adják: a mozgáskorlátozott színésznek a korlátait, az idős színésznőnek az életkorát, különböző (roma, zsidó) szereplők származását tematizálják. Egyáltalán: a politikai inkorrektség, a kabaré ősi tápláléka, közönségkritizálással, fikázással és trágársággal egybekötve erős tud lenni. A kabaré sosem kedves.

A TÁP-varieté klasszikus szerkezetű, számokból áll. Az est a színházról magáról is szól, a szakmáról, ami „végletesen megosztott, az egyik fele már vett részt a TÁP Színház Minden Rossz Varietéjében, a másik fele pedig még csak fog.”

A TÁP által felfedezett kivételes tehetség, Fekete Ádám dramaturg és stand upos fergeteges activityszámot ad elő Takátsy Péterrel. Váltakozva sztárok, no name dilettánsok vagy épp nagyon ügyes civilek lépnek fel, de vannak, akik tényleg kínosak. Zseniális tudású színészek mutatják új arcukat, és a nézők persze a színészi virtuozitást értékelik. Néha olyan színészeket látni, akik másutt tehetségüket szürke, buta darabokban morzsolgatják.

A Forte Társulat tagja, Andrássy Máté káprázatos (gondolom, saját) számot ad elő Barack Obama magyar rajongójaként, be is tanítja a közönségnek. Csányi Sándor egy karaktert hoz, valami nagyképű kigyúrt alak lehet, aki elmond egy sztorit, amiből persze semmit sem lehet érteni a sok „izé” miatt. Kivételes színészi tudást mutat fel Király Dániel nyelvtörős számában.

Ám a nem színész fellépők olykor tényleg kínosak, bár a színészek sem feltétlenül zseniálisak mind. Vinnai András például bevállal egy kemény önégetést, nyilván tudatosan és jól is adja elő. Ám ebbe a formába tényleg minden belefér, kicsit dramaturgia kérdése minden, hogy egy laza idétlenkedés után valódi tartalom, mutatvány, kunszt, erős humor is jöjjön. Gyönyörű Elek Ferenc és Kocsis Gergő intim, már-már nyilvános szerelmi párbeszéde, ami húszéves közös múltjukról szól; tiszta lélektani realizmus a Katonából. Van, aki hegedül (és tud is, bár kissé érdektelen ebben a kontextusban), van egy kacska kezű fellépő, aki félkezű zongoristát alakít egy láthatatlan zongorán: vicces. Az emberi, politikai nyomor diadalmas estéje. A végén egy nagy cukiságroham következik: ölelgetni kezdenek a szereplők. Elmenekülök időben.

A meghívott színészek ezeken az esteken ingyen játszanak, a mostani gigavarieté a független színház fennmaradását szolgálja. A TÁP-ot, tudom meg a produkciós vezetőtől, Imely Zoltántól, az egyik mecénása azért támogatja, mert most nem ér rá színházba járni, de ha majd lesz ideje rá, és járni fog, szeretné, ha még mindig lenne TÁP. Egyébként üzletember. Az ő üzleti sikereinek is őszintén drukkolok.

A38, május 28.

Neked ajánljuk