Valójában ez a magas hőfokon, szinte folyamatos agresszióban (valaki/valami ellen szegülésben), haragban, veszteségben, elnyomottságban előadott darab egészen új témát vethetne fel a kisebbségábrázolásban: azt, hogy akit elnyomnak, megvadul. De csak ha volna ennek az előadásnak valamiféle gondolati szintje, amiben erősen kételkedem.
Nyelv nélküli darab ez, amely az identitás kérdéseit feszegeti, igazán illetékesek is ebben a létrehozók, a temesvári és a szabadkai magyar színház. A mű nem magyar nyelven szól, a plakátra is kiírják: „Nem magyar nyelvű előadás. Fordítást nem biztosítunk”, mondják vészjóslóan. Az egyetlen magyar üzenet egy nemzeti konzultációs, kék plakát-mém: „Ha nem mész Magyarországra, nem kell tiszteletben tartanod a kultúrájukat”, s mindez kisebb másolatokban angol, román, szerb nyelven is elénk tárul. Urbán András rendezésében a magyar kisebbségi kérdés a menekültellenes kormánykampánnyal fonódik össze, majdnem értem, de ez így túl általános, kifejtve nem lesz. Az „ők” és a „mi” szétválasztva. Ez a „ha nem mész Magyarországra” jó szöveg, de itt teljesen kontextus nélküli: hangozhat otthonmaradási imperativusként, tusványosi pártprogramként, löttyös kisebbségi Magyarország-ellenszenvként, józan elhatárolódásként. Az erős ötleten túl aligha megy tovább e gondolatfonálon az előadás. Viszont lesz egy kis szögesdrótmotívum, azaz kerítés, amely elválaszt „minket”. Annak végül örültem, hogy a három darabból összeálló, szögesdrótból készített gömbketrecbe senkit nem zártak be meztelenül, nem volt erőszakszerű, szexuális töltetű megkínzatás, és mint Szent Gellérttel, nem kezdtek el vele gurigázni. Pedig volt rá jó esély az addigiak alapján, nemi erőszak és agresszió fenyegető találkozásában.
Kevés angol nyelvű szöveg, némi egyéb nyelvtörmelék; helyette az érzetek, szinte mindig túltolt, arcunkba ordított hatások, fülsüketítő ének/zene, vad képek, testérzetek, a rituális színház klasszikus elemei (föld, vörösbor bőven), mindez magas adrenalinszinten. És a magyar mitológia állati elemei – a ma olyannyira feléledt és reaktivált kultikus lények, szarvas, fekete ló, sas (azaz turul), szürke marha. Mind férfias szimbólumok, férfiasságuktól megfosztva.
A férfiasságtól való megfosztás és a nyelv kérdése már az előadás első, zavarba ejtő képében összefonódik: három térdeplő férfinak harapófogóval tépik ki a nyelvét a nők, majd egy fatáblához szögezik; a férfiak a kasztráció képzetét idézve, péniszüket rejtve távoznak. A jelenet Bob Flanagan klasszikus önkínzó performanszát idézi. Próbálok e gondolat mögé hatolni, de visszapattanok – aki nyelvét veszti, férfiasságát veszti?
Az előadás egyes jeleneteiben se szeri, se száma a fallikus szimbólumoknak, az erőszak gesztusainak: megerőszakolnak itt férfit, nőt, lovat, szarvast (utóbbit éppenséggel a turul), csoportosan is. Nehéz nem azzal a képzettel távozni, hogy itt valamiféle fallikus fixáció tárul elénk, de jó is volna jobban érteni az analitikus olvasathoz. A férfiasság dicsőséges és önmagába záruló tobzódásai ezek, egyfajta gyönyörködés a fallosz hatalmában, amire inkább csak megvonom a vállam. Az alávetettség és a hatalom-fallosz szegényes és meglehetősen elnyomó kapcsolatán kívül semmi nem juthat az eszembe, ahogy ennek az erőszaknak sincsenek valóságos elszenvedői, csupán elkövetői. Így aztán nincs igazán kivel szolidaritást érezni. Mindezek mögött a szellemi háló nagyon lyukasnak és főleg reflektálatlannak tűnik.
Érezni talán a közös adrenalint kéne, ahogy a színpadi nagy löttyös indulat és akarás elsodor – bár ehhez a fajta színházhoz valódi színészi skillek, tudás nem igazán kell, csupán nagyon nyomni a dühöt. De hát közös adrenalin nem jön létre, a színpadi düh, ha át is ragad, más. Az értetlenség, tehetetlenség dühe ez, nem velük háborodunk fel, hanem miattuk.
A színészek vadulnak, ordítanak, ugrálnak, de hál’ istennek nincsenek fizikai veszélyben. Hiszen az elbeszélés szinte sosem személyes, sosem valóságosan történő. Vagyis egy pillanatban mégis: amikor egy megalázott, összecibált-széttaposott, félmeztelen férfi egy Pietà-pózból, Krisztussá magányosodva sírni kezd. Hosszan sír, ahogy minden hosszan történik Urbán színpadán, könnyei olyan mélyről, olyan valóságosan fakadnak, hogy e ponton már feladom a címbeli magyar és a Megfeszítendő közötti kapcsolat keresését, mégis ott áll egy ember, valódi könnyeket hullat, én, néző, pedig passzívan szemlélem, mert hát ez a színházi konvenció. Egyszóval úgy gondolja az előadás, egymáson biztos nem segíthetünk, vagyis hogy nekünk nincs igazi, minket átformáló kapcsolatunk. Nekem ezzel az előadással tényleg nincs.
A Csiky Gergely Állami Magyar Színház és a Kosztolányi Dezső Színház koprodukciója, Zsámbéki Színházi Bázis, augusztus 25.
