Mert nálunk legfeljebb nyáron mennek ki a nézők előadásról; ha egyszer beültünk, a „pénzünkért” fegyelmezetten végigüljük. Erről a városmajori szabadtéri előadásról már az első fél órában többen távoznak, időnként bátor hullámokban, főleg, amikor Udvaros Dorottya nincs a színpadon; megértem, ő az est egyedüli vonzereje. A szünet után fele közönség, ha marad. A darab az 5. sorból is élvezhetetlen, főleg láthatatlan, milyen élmény lehet a huszadikból?
Aki ezt a darabot ide rendezte (Galambos Péter), voltaképpen nem szánhatta ide: a szabadtéri színpad adottságaitól, hang- és fényviszonyaitól idegen, amit meg akar mutatni, illetve inkább el akar takarni a néző szeme elől. Ennek a nagy, technikailag egyszerű térnek az a kihívása, hogy létre tud-e jönni kapcsolat színpad és nézőtér, színész és néző között. Itt nincs a térben intimitás, de attól még lehet jó kommunikáció, energia, áramlás a két térfél közt. Bármilyen is volna Bereményi Géza drámája, Galambos Péter rendező több tüllfüggöny mögé, sőt plexidobozokba zárja a shakespeare-i királynőtörténet szereplőit. Távol, fényévekre a nézőtől, elzárva minden kapcsolatot. A színész arca e tüllfüggönyök mögött – amire vetítenek is, talán a vetítés miatt kellett ezt a fölösleges áldozatot meghozni – nem látható, mimika nincs, részletek nincsenek, fény- és árnyfoltok láthatók, már-már hangjátékhoz hasonlít. Pedig volna mit nézni. Az egyik legnagyszerűbb magyar színész, a kaposvári Kovács Zsolt is játszana az erőteljes Udvaros mellett.
Különböző pózokba merevedett, lefejezett bábuk „ábrázolják” a véres kort, esztétikailag elég kínosak. A királynő kegyence számítógépen lövöldözőset játszik, és később is sok háborús móka lesz, úgy a shakespeare-i valóságban, mint a virtualitásban. Vajon pusztán annyit akar jelenteni mindez, hogy „a fiúk szeretnek háborúzni”? A lányok meg, azaz maga a királynő, szintén valami farmos játékot játszik, és jobban érdekli a málnása, mint az államügyek. De hogy itt a valóság és a virtualitás milyen viszonyban vannak egymással, titok marad; afféle rendezői ötletek, minden következmény nélkül.
A darab első párbeszédei a függöny és a vetítés mögött megfoghatatlanok, nem sikerül a nyitóproblémát megragadnom, valahogy mindig két lépéssel az elhangzottak mögött kullogok. Próbálok karaktereket felfedezni – a királynői szeretőt Hüse Csaba próbálja áttolni az egyre inkább betonfallá váló függönyön. De ekkor még él a nézői remény, hogy majdcsak közel engednek az alakokhoz, problémáikhoz. Maga Shakespeare a belépőjekor oly verset szaval, hogy szót sem értek belőle; kiderül, hogy ő az udvari költő. Egyelőre minden a színpadon marad, nem tudunk közel férkőzni egymáshoz. Aztán megszólal a királynő, és vele egy valódi emberi probléma is, egy valódi színész szájából, lehet végre figyelni. Udvaros személyiséget ad az alaknak, akit megformál, szenvedélyt, női szenvedést és versengést egy másik nővel, egy francia–angol hatalmi harccal megfejelve. Éppen a Brexit másnapján sistergi e szókat a királynő: „Gyűlölöm Európát”; a teremben halk nevetés. A darab aktualizálásai – van itt közpénz, ami elveszíti közpénzjellegét – gyérecske humorok, utóbbi kétszer is elhangzik, mintha nem bíznának erejében; és joggal, hiszen nem ettől lesz valami színházszerű.
Bereményi Géza drámáját Zalaegerszegen mutatták be 2001-ben, most láthatóan beledolgoztak, bár bőséges húzásokkal jobban megsegíthették volna (az előadás innen Kaposvárra megy). A hatalom és a művészet, a királynő és Shakespeare konfliktusa ihlette, kultúrtörténeti referenciákkal, intellektuális viadalokkal és intrikával is bőven átszőtt, talán túlírt művel van dolgunk, ami ebben az előadásban még a felvetések szintjén sem ragadható meg. A kapcsolat politika és színház között oly sápatag és erőtlen, vagyis bátortalan, hogy nehéz is megbírálni. Shakespeare – akit Rátóti Zoltán még puhábbnak és megfoghatatlanabbnak ábrázol, mint a szerző (rendezői szándékot immáron nem is feltételezünk) – szépen szolgálja a hatalmat, bármelyiket, írja rendre a „közhangulatnak megfelelő”, megrendelt darabokat. Ám mégsem egy személyiség, még egy puhány személyiség sem. Bereményi ugyan kaméleonként jellemezte a nagy angolt, de ellentmondásait sem mutatja fel ez az előadás. Hogy például a nagy tehetség és nagy kompromisszumkészség meg a puha gerinc hogy is áll egymással kapcsolatban. Ha sehogy, az is egy állítás volna, vagy legalább egy kérdésfelvetés, ám ezt sem teszi ez az előadás.
Az utolsó jelenet mutatja, hogy mennyire nem jut itt eszébe senkinek semmi érdemleges Shakespeare-ről: az avoni hattyú, akiről kiderül egyébként, hogy elég jól összejött neki a zsé a színházból, a földön fekszik, mintha kivonult volna a világból. De miért is? S mintha az utolsó pillanatban még a fátyol is fellibbenne; ó, jaj, három órával előbb kellett volna. A magányos, sértődött, gyermeteg, mindent irányítani vágyó királynőnek van viszont belső története – vele megtörténik az előadás. Amiben néhol még énekeltek is, csak már fel sem tudom idézni, hogyan s miért.
Városmajori Szabadtéri Színpad, június 25.
