Mi maradt a abból a poszt-monarchiabeli korszakból, amelyben ez a dráma íródott, és amelyben fontosabb, hogy a zokni feszesen álljon, mint az, hogy mi legyen egy nem megfelelő házasságból megszülető gyerek sorsa? Hol van ma itt a polgár (kispolgár vagy nyárspolgár, ahogy régen mondták), aki egyébként közönyös a világ dolgai és a másik ember iránt, és saját kényelmének, tele hasának, boldogulásának, fogyasztásának rabja?
Volnának persze ötleteim, hogy milyenek a társadalmi-politikai összefüggések e hajdani és a mostani kor között, de pusztán az örök emberi kisszerűség is vezérelheti ennek az egyébként remek történetnek a színre állítását, hiszen nagy tabló lehetősége rejlik benne, és még egy igazán kortárs női sorsot is felkínál. A darab háttérvilágának megértését szolgálja a remek műsorfüzet is, e kiveszőfélben lévő, a szellemi igényeknek szóló színházi segédeszköz; még a Mein Kampfból is jut egy kis idézet ide.
Sokat játszott darab ez a magyar színházban (legalább huszonötször adták, nemrég a Katonában is ment), erős történettel, jó karakterekkel, helyzetekkel, sok szereplőre. Az Örkény remek társulata kétségtelenül el tudja játszani, ahogy szinte bármit – ám talán éppen ez a csapda. Bagossy László, mint más rendezéseiben, most is egyetlen erős színpadi/vizuális gesztussal él: az üres színpadot és hangzásvilágát egy rövid zongora uralja; ez áll a színpad közepén, nyithatóan, lakhatóan. Az előadás elsősorban a rendkívüli színpadi jelenléttel, találékonysággal, játékossággal és zenei tudással dolgozó, valódi virtuóz Kákonyi Árpádra épít, aki szinte mindvégig a színen van, hol irányít, hol alázatosan aláfest, hol zeneileg és színészileg kommentál. Johann Strauss címadó keringője és más ismert művek, mint a Wien, Wien, nur du allein zenei motívumai építik az édeskés, ugyanakkor elidegenített, kommentált zenei világot. Maga a zongora, mint tárgy, kissé túlhasználódik, a benne rejlő szimbólumlehetőségek – mint cukros zenei ellenpont – szűkösek, nem tartanak ki.
Az előadás három felvonásban, afféle játékos, ironikus hangszerelésben meséli a szerelem, érdek, házasság, család szövevényes történetét. A hangszerelést eleve meghatározza Parti Nagy Lajos fordítása, amely inkább a poént, a nyelvi színességet keresi, mint a drámai, sötétebb tónusokat.
Kissé valahogy könnyű vagy inkább vékony itt minden. A sok színes színészi játék, groteszk alak inkább elfedi a drámát, nem felfedi. Amit látunk, persze ritkán válik unalmassá, hiszen a jó textus, a gyors jelenetváltások, a zenei jelenlét, a humoros jelenetek – akár egy fürdőzés vagy egy légyott – szórakoztatóan visznek magukkal. A groteszk alakok drámai mélységek felett imbolyognak, de jobbára elkerülik azokat. Sokan remekül poentíroznak – a felfuvalkodott szépfiút játszó, szinte rezzenéstelen arcú Polgár Csaba; a remek „öregedő nő”, Für Anikó, a tolakodó, elnyomó apa szerepében Znamenák István, vagy a lágy, de erőteljes „naiva”, Zsigmond Emőke. És felejthetetlenül poentíroz a nagymama Pogány Judit, vagy az „amerikás” Csuja Imre.
Mégsem bontakozik ki semmilyen (háttér)világ, a darab társadalmi dimenziói szinte már az előadás elején eltűnnek, így a kis náci fiú feltűnése a horogkeresztes karszalaggal sem kelt megütközést. Ehelyett kerülhetne előtérbe az emberi dimenzió, a kegyetlenség belső logikája, kibontakozása, azaz egy fiatal lány története, akinek végül prostitúcióra kell adnia a fejét, gyermekét mintegy mellékesen megölik, apja kitagadja, férje pedig gyorsan elveszti az érdeklődését iránta. S bár a történet remekül van megírva, azaz nem valami gonosz erők munkálnak ebben a világban, szimplán csak „ilyen”, vagyis a drámák apró lépésenként következnek be – a színpadi események mégis egyre erőtlenebbek. Olykor a külsőségek, egy kocsmai dínom-dánom, osztrákos összecsimpaszkodós nótázás izgalmasabb, mint az emberek belső világa. És valahogy a kurvaság sem érzékelhető akkora megrázkódtatásként, amikor az atya a kitagadott lányát váratlanul vetkőzni látja egy mulatóban. Nem segít ezen az a rendezői megoldás, hogy a lányt mi magunk is szemügyre vehetjük, amint vonzó bájait csillogó ruháiból kibontja, s így a néző is „fogyasztóvá” válik.
Ahelyett, hogy inkább reflektálnánk arra a (női) történetre, hogy mégis mi a probléma azzal, hogy valaki vetkőzik, s ezzel pénzt keres, eltartja magát és gyermekét? Miért törvényszerű, hogy megtörténjen? Akár ma is. Végül kissé – vagyis túlzottan is – megbocsátunk ezeknek az alakoknak, lemondóan legyintünk, hiszen viccesek, jópofák, a nők meg nem elég lényegesek. Holott mégsem kéne ilyen könnyedén jóváhagyni ezt a világot.
Örkény Színház, április 30.
