Polgári szomorújáték a műfaja, 1772-ben írta Lessing, éppen a magyar felvilágosodás határkő évében. A dráma mélyén politikai konfliktus és igazi felvilágosodás kori gondolat húzódik: a herceg beleszeret egy polgárnőbe, akit csellel a házába visznek, ám a házasság, szerelem, a polgári értékek nem szerezhetők meg hatalmi eszközökkel. Az ősi mítosznak, Lukrécia meggyalázásának egyfajta polgári változata a végkifejlet: az erényeiben meggyalázott nő az ókori történet szerint öngyilkosságot követ el; ebben a drámában a gyalázat nem esik meg, de a lány apjának nagy árat kell fizetnie az erény megőrzéséért. A drámai vég mögött felsejlik az ősi női tisztaságmítosz: a (hatalom által) megbecstelenített test helyett jobb ezt a testet elveszíteni.
A darabot bő tíz éve a német rendező, Michael Thalheimer vitte színre egy ismertté vált, DVD-n is kiadott, lenyűgöző előadásban; talán ez az előadás segített most magyarul újra felfedezni, elénk hozni a darabban rejlő lehetőségeket.
Itt most a Kamrában minden friss, fiatal, nem újszerű, hanem tényleg új: Fehér Balázs Benő rendezése, Bíró Bence új fordítása, Fekete Ádám dramaturgi munkája; remek is az új textus. A rendező már az Átriumban játszott Sirállyal is új hangokat mutatott, olyan Csehovot, amilyet nemigen látni magyar színpadon: erősen teátrális, de játékos művet. A drámai vég felől nézve játékos hangolású az Emilia Galotti kezdete is. A herceg világa vizuálisan is izgalmas, minimalista, de erőteljes: az uralkodó kis puha rózsaszín dobozban játszadozik (díszlet-jelmez: Izsák Lili), minden mozdulatát, szavát zenei kíséret támasztja alá vagy ellenpontozza (Dargay Marcell zenél élőben). A színpadi világ inkább valamiféle fantazmagória, mint valóság, tele túlzásokkal és hercegi mániákkal. A színészi játékmód erős hangolású, poentírozott, intenzív, tudatosan modoros. Keresztes Tamás amúgy is gyakran hoz őrült, mániákus figurákat, idegállapota most is erősen felhangolt. Egyszerre van meg benne a kissé beteges uralkodó és a gyermeki kiszolgáltatottság, a kisfiú, aki még öltözni sem tud és viccesen segítik bele nadrágjába, ugyanakkor mégis félelmetes, amikor megkíván valamit. Valakit: egy képről egy nőt. Első jelenete is ezt az ellentmondást fogalmazza meg jelmezében, rózsaszín műszőrrel borított otthonában, gazdag aranyhímzéses uralkodói fölsőjéhez arany kisgatya tartozik.
Az udvari festő számlakönyvvel a kezében lép be, mint valami mai kortárs művész, meghozza a festmény-nőket. A szerelem tárgya hús-vér nő, sugárzó égszínkék ruhában, mint egy Mária a barokk festményeken; a herceg a gyönyörű, puha „festménnyel” úgy bánik, mint a dacos kisfiú a játékszerével. És rövidesen kéri az eredetit. Az előadást a szerelem kevésbé, a hatalom önszeretete, féktelensége annál jobban érdekli, ugyanakkor az embereket ez a hatalom finoman, szinte természetesen, játékosan és olajozottan darálja le mint éhes kis gépezet. Elrettentően jelen idejű minden, miközben semmi úgynevezett tanítás vagy üzenet nincs a színpadon.
Takátsy Péter a hatalom egyik keze, Marinelli kamarás: remek a szögletes, erőszakos, mégis buta és bizonytalan ördögi karakter szerepében, akinek egy pillanatra szexuális orientációja is felvillan. Jordán Adél adja a sértett grófnőt, akit a herceg nem akar elvenni: szoborszerűen erőteljes, mesterkélt, finom és harsány egyszerre.
A herceg és „barátai”, főleg Marinelli remekül példázzák, hogy a drámai dolgok inkább megtörténnek, mintha a herceg konkrétan utasítást adna rá, az uralkodót gondolatolvasók veszik körül, akik vágyait rögtön kitalálják. Csodálatosan sokszor ismétlődik a barátság szó a darabban, ahol egyetlen barátság sincs.
Mészáros Blanka a „festmény”, a vágy tárgya: valódi, lélegző naiva, belső emberi fénye messze sugárzik, egyszerű és közvetlen, igazi személyiség, egy Emilia Galotti. A történetet az ő lényének finomsága, valódisága hitelesíti elsősorban.
Egyvalamivel gyűlik majd meg az előadás baja: az erős, komikus karakterek, a mulatságos hangütés átfordításával a sötétebb, drámaibb színek felé. Ez az átmenet nehezen megragadható. A Galotti szülők hangolása bizonytalan, kissé eldöntetlen, milyenek ők ebben a komikus közegben; az anya, Fullajtár Andrea hajlamos inkább a komikus karaktert viselni, és elhalványodik mint drámai figura, míg Fekete Ernő apaként kissé pasztell az első felvonásban, végül azonban erőteljesen tudja hordozni drámai keresztjét, mint olyan apa, akinek feladata feláldozni leányát. Még ez a szörnyű gesztus is értelmet nyer ebben a világban. Aminek aztán a berekesztése, befejezése mégsem történik meg rendesen. Végszó ugyan van, de a dráma kissé vértelen.
Kamra, június 1.
