Ez lehetőség volna arra, hogy ezek a teátrális rendezvények, amelyek a múlt győzedelmes vagy traumatikus eseményeire emlékeznek, segítsék a társadalmat egy reális alapokon álló identitás kialakításában. Hogy helyükre kerüljenek a valódi büszkeségek és veszteségek, egyben lebontsák a megterhelő hamis képzeteket, mítoszokat. A konferencián elhangzó ötlet cinkos derültséget keltett a hallgatóságban.
A Hősök terén két este játszott Itt élned, halnod kell című „zenés történelmi utazást” Koltay Gábor rendező politikamentesnek nevezte, mivel a történelemről fog szólni, nem a politikáról. Ugyanezzel a címmel Koltay a felszabadulás 40. évfordulójára már írt egy darabot, április 4-én játszották 1985-ben, ugyanezen a helyen. Nyilván az is politikamentes volt, csak máshogyan: egy másik fennálló rendet erősített.
Most a pátosz hangja betölti a Hősök terét. Több mint két tucat jelenetben viszik színre a magyar nemzet történetét, ebben eseményeket elmesélni lehetetlen, legfeljebb felidézni, utalni rá, emlékeztetni – és főleg az emlékezetet alakítani. Azt felmutatni, hogyan kell ezekhez az eseményekhez viszonyulni, mi a mai üzenetük. Ezt teszi az emlékezetpolitika: megmondja, hogyan gondoljunk a múltra. Drámai emelkedettség és győzelmek, szent cselekedetek és bölcsességek sorozata. Majd a tatárjárástól fogva – amikor rendre érkeznek az „idegenek” – gyászszertartások. Itt nincsenek kérdések, szempontok vagy bármiféle elemzés. Csak egyetlen gondolat: nagyszerű nemzetünknek nehéz a sorsa.
A zenés revü (színházilag talán ez a megfelelő műfaji megnevezés) rendkívül gyors és meglehetősen monoton, azaz a nagyon hatásos jelenetek, drámai zenék, táncok nagyjából hasonló szekvenciákból állnak, gyorsan kioltják egymást. A királyok még csak meg sem különböztethetők. Mátyás király jelenetében oldalra nézek egy pillanatra, és mire visszatekintek a színpadra, már Dózsa György tüzes koronájánál tartunk. A szerkesztés afféle Best of Wikipédiára hasonlít: leghíresebb mondások, textusok, eleinte főként Koltay Gergely patetikus, magyar mitológiai arzenált felvonultató költeményei Nemeskürty Istvánnal tűzdelve. Később jobb költők csatlakoznak, azt a benyomást keltve, hogy Koltay Gergely ugyanolyan költő, mint Berzsenyi vagy József Attila.
A drámai alapszituáció: nagy nemzet a magyar, amelyet idegenek (tatárok, törökök, osztrákok, németek, oroszok – ebben a sorrendben) megtámadnak, de időről időre kivívja függetlenségét, visszaszerzi erejét, nagyságát, mert hősies. Az ellenség mindig kint van, a nagyság viszont mindig bent. Bent nincsenek árulók, ellenségek, gyengék, csakis áldozatok. Számos szekvenciát lehetne kicsit közelebbről megtekinteni: ’56 után sem voltak belső árulók, a II. világháború elején Észak-Erdély visszacsatolását ünnepeljük Horthy Miklós archív hangján (plusz van székely himnusz és zászló is, bár a szövegkönyvből kifelejtették), majd jönnek a németek; a fényes szelek kora is csak zene és táncos szpartakiád.
Jó tehát az önképünk ebben a műsorban (épp az izlandi–magyar meccs örömünnepe folyik a Körúton, félmeztelen legénycsapatok táncoló lányokkal az oldalukon, „Ria, Ria, Hungária”, válaszolgatnak egymásnak). Erőteljes vezetők, szenvedő vagy ünneplő nép, megtört áldozatok; a drámai, mind nagyon hasonló Kormorán-zenék magyar népzenével váltakoznak, és még a népzene és a néptánc a legjobb az előadásban (zene: Koltay Gergely és Szűts István; koreográfia: Zsuráfszky Zoltán). A politikamentes véghez hozzátartozik Pozsgay, Orbán Viktor, Szűrös Mátyás és Antall József archív hangja (’56 értelmezése, orosz csapatok kivonása, a köztársaság bejelentése és a 15 millió magyar miniszterelnöke). Még véletlenül sem Göncz Árpád szólal meg.
E dramaturgia és történelemszemlélet legfőbb buktatója, hogy a pozitív identitásképző események, amelyek erősítenék egy társadalom valós alapokon álló büszkeségét, felolvadnak az önünneplő nemzeti mámorban. A traumák úgyszintén: ha a veszteségekért csak a külső ellenség a felelős, akkor végül is 15 millió magyar áldozatból áll a nemzet.
Az Esztrád Színház produkciójában a színpadi tér gyengén szerkesztett: a lelátók túl alacsonyak ahhoz, hogy rálátás nyíljon a gigaprodukció terére, a kivetítők kicsik és véletlenszerűen mutatnak részleteket. A hangosítást eltalálták. Valódi színházi pillanatok nincsenek, a pátosz mindent kiolt, a hatáselemek egymásra halmozódnak. Az előadás első felében lovasok jönnek nagy hévvel, hol tatárnak, hol töröknek, hol osztráknak öltözve, ez szórakoztató. A színészi képtelenségek közül Varga Miklóst mint Petőfit emelném ki, amint az Egy gondolat bánt engemet megzenésített változatát énekli nagy fájdalommal és még nagyobb parókában. Groteszk, anakronisztikus jelenség.
Az ’56-os megemlékezésekre szánt keretből 100 millió forint közpénzt költöttek el erre a két estére. Inkább ne gondoljunk bele, mire lenne elég ekkora összeg máshol. Eleinte nem fogytak a jegyek, de úgy látszik, nyomott áron, kuponoldalakon sikerült eleget eladni, mert a Hősök tere megtelt. Reméljük, a köztévé is leadja, méltó lenne hozzá.
Hősök tere, június 18.
