Majd így folytatja: „Mivel én is utálom a színházi kliséket, elkezdtem ezzel a kérdéssel foglalkozni.” És létrehozza saját módszertanát, amivel a természetesség, személyesség megteremthető: a színészeknek nem karakterek szövegeit kell felidézniük, hanem a darab helyzeteire kell improvizálniuk abból a saját életanyagból, amivel érkeznek.
A természetességhez, mindennapisághoz, személyességhez való közelítés kettős eredményt hoz: kiirtja a műviséget, a csináltságot, az előre megkonstruáltat a színházból, ugyanakkor ez a mindennapiság nem tartogat folyamatosan nagy érzelmeket, eseményeket, égést száz fokon. Magyarán kissé unalmas és eseménytelen, mint a hétköznapok. Egy magyar Sirály-előadásban összehasonlíthatatlanul „többet” játszanak a színészek, több a megélés, érzelem, váltás, a játék sokkal díszítettebb és színesebb. Ebben a francia/svájci előadásban a színészek hosszabb ideig maradnak „egyformák”, és ezek a kitartott állapotok engedik meg az elmélyülést és produkálják az unalmat (a szünet nélküli két és fél órában). Ez a játékmód azt sugallja, hogy a drámai eseményeken nem lehet könnyen túljutni, és ez bizonyára közelebb áll az emberi tapasztalathoz. A színesség, a gyors váltások pedig a színházhoz.
Ez a mindennapiság már a nyitóképben is ott van: hatalmas szürke doboz, háromfalú tágas tér, a színészek a fal mellett tétlenül várakoznak, jobbra hangpult, hangszerek, elöl egy kisebb dobogó, a „színpad”. Zenével indul (később lesz itt hangulatteremtő, fájdalmas Doors meg Velvet Underground). Egy feketébe öltözött lány a nagy hátsó falra elkezd valamilyen mintát festeni – és ez lesz az előadás igazi vizuális talánya. Ez a lány hosszan fest valamit halvány feketével, egyelőre semmilyen felismerhető mintázatot nem látunk, de mivel nagy felületre fest, az ember nem tudja levenni róla a szemét, az elme pedig meg szeretné fejteni a képet. Amely kép az előadás egy későbbi pontján áll össze, ám addigra elfogadom, hogy nem tudom értelmezni a lágy, nem brutális, mégis nyugtalanító festményt, megfeledkezem róla, már rég a színpadi eseményekkel haladok. S éppen amikor úgy tűnik, elkészült és összeállt a kép, hirtelen mintha egy hegyet, talán a Fudzsi száz látképének egy távoli rokonát látnám, a festő ismét a festékesvödrébe nyúl, de most sűrű feketével elkezdi lemázolni eddigi munkáját. Egy pillanat mindössze, mire összeáll és értelmet nyer (az én elmémben), és már vége is van, már el is fedi egy fekete kép. Talán a színház metaforája is lehetne.
A Theatre Vidy Lausanne előadásának, melyet idén februárban mutattak be, nincs egyetlen fókusza, hanem a csehovi viszonyok, emberi alakok újrafogalmazása a tétje. Nem gondolom radikális előadásnak a Csehov-színrevitelek között, a választott forma egyszerre unalmas és tartalmas. Fontos mozzanata, teátrális tétje ennek a mindennapiságnak, eseménytelenségnek és a nagy művészi tettnek, a radikális esztétikának a konfliktusa. Hiszen ennek a drámának sarokpontja két művészi univerzum egymásnak feszülése: a fiatal, radikális és a „közönséges” vagy hagyományos. Érdekes, hogy újabban több Sirály-előadásban a „színház a színházban” momentum, a fiatal Trepljov előadása a maga új formájával messze izgalmasabb, mint a többi anyag (Ascher Tamás előadásában is a Katonában). A rendezők ugyanis itt valóban új formákat keresnek. Ostermeier „új formája” is radikális, véres, hatásos, misztikus, tele szimbólumokkal. Ezeket az új formákat valóban tehetséges Trepljovok viszik színre. Az új és a régi forma őrlődésében sok nagyszerű színészt látunk, akik valóban nem „játszanak”, hanem léteznek, együtt élnek, sokszor csak vannak.
Az előadás az elején két ponton is kitör saját, még fel sem állított konvencióiból. A Medvegyenkót alakító színész színpadra szólítja a tolmácsot. „Miközben mi itt eljátsszuk a Sirályt, Szíriában háború van”, mondja, majd elmesél egy történetet egy szíriai orvosról, aki azért taxizik, mert adósságai vannak. A szüleit ki akarta menteni a háborús övezetből, ezért adósodott el. Közben a színész a magyar „helyzetre” is utalgat, menekültekre, szögesdrótra, bezárkózásra (Orbán Viktor nyilván nem, de a szíriai történet benne van az eredeti svájci verzióban). A közönség megelevenedik, reagál a Nemzeti Színházban, van, aki hujjog – a kormánypárti Magyar Idők pedig nemsokára Vidnyánszky Attilán kéri számon az előadás „liberális agitprop” jellegét, amire az igazgató, aki egyben a MITEM művészeti vezetője, siet szánalmas provokációnak minősíteni a magyar vonatkozású utalásokat. Később lesz még egy improvizatív jelenet, amikor a kortárs színház kliséin – tehát önmagán! – ironizálgat az előadás, ez is izgalmas, mert eleven kapcsolatot tart a nézővel, mert önreflexív, provokál. Kár, hogy a következő két órában az előadás elengedi ezeket a lehetőségeket.
Nemzeti Színház, MITEM, április 21.
