Vannak valódi vesztesek, csak ritkán láthatóak, mert a megszólalók mindig a nyertesek, nekik jut tér, mikrofon, színpad. Egy ismert színész hiába is beszélne kudarcairól, az ő ismertsége, sikerei valójában kioltják kudarcát. Ennek a kis, szerény formájú előadásnak rendkívüli pillanata, amikor egy általam nem ismert, pár éve már színészi pályán lévő színésznő előadja egyetem utáni szerződtetésének egyszerű, mindennapi, de valódi kegyetlenségét: hogyan utasítja el őt, a színésznőt, akinek „vastag a bokája” az igazgató, aki „nem látja benne a sztárt”. Tisztán, szerényen, közvetlenül mondja el vígszínházi történetét Tar Judit.
Kelemen Kristóf dramaturg-rendező ötszereplős előadása látszólag csak a Színművészeti Egyetem múltjáról és jelenéről szól. Ebben a múltban furcsán bukott meg egy vizsgaelőadáson egy jelentős német darab, és vajon miért; ahogy a jelenben is elmaradnak órák, és nem születnek meg bemutatók – erről mesél nagyon konkrét és bevállalós történetet Horváth Márk bábszínész szakos egyetemista. Az előadás azonban nem csak a nagyon kompetitív Színművészetit mutatja meg, de legjobb pillanataiban széles felületet kínál saját választásainkkal, kínlódásainkkal, reményeinkkel is szembesülni.
A színházi forma egyszerű, közvetlen, dokumentumalapú, az előadás feszeget etikai határokat (tanáraikról név szerint is szólnak). Beszél kockázatról, váltásról, pályaelhagyásról és amiről a legnehezebb: szabadságról. Vannak öncélúbb pillanatok, a színészlét üzleti, „add el magad” oldalának „kis színesei”, bár a kiváló Eke Angéla ezt is remekül előadja. Az előadásról – ilyet sem láttam még színházban – az egyik színésznek, a Radnóti tagjának, Rétfalvi Tamásnak el kell távoznia, mert másutt játszik – gyönyörű illusztrációja a darabnak, a hajszoltságnak; Rétfalvi most 28 estén keresztül van színpadon.
Trafó, május 25.
