Színház

Kelemen Kristóf: Miközben ezt a címet olvassák, mi magukról beszélünk

  • Tompa Andrea
  • 2016. július 2.

Színház

Vannak valódi vesztesek, csak ritkán láthatóak, mert a megszólalók mindig a nyertesek, nekik jut tér, mikrofon, színpad. Egy ismert színész hiába is beszélne kudarcairól, az ő ismertsége, sikerei valójában kioltják kudarcát. Ennek a kis, szerény formájú előadásnak rendkívüli pillanata, amikor egy általam nem ismert, pár éve már színészi pályán lévő színésznő előadja egyetem utáni szerződtetésének egyszerű, mindennapi, de valódi kegyetlenségét: hogyan utasítja el őt, a színésznőt, akinek „vastag a bokája” az igazgató, aki „nem látja benne a sztárt”. Tisztán, szerényen, közvetlenül mondja el vígszínházi történetét Tar Judit.

Kelemen Kristóf dramaturg-rendező ötszereplős előadása látszólag csak a Színművészeti Egyetem múltjáról és jelenéről szól. Ebben a múltban furcsán bukott meg egy vizsgaelőadáson egy jelentős német darab, és vajon miért; ahogy a jelenben is elmaradnak órák, és nem születnek meg bemutatók – erről mesél nagyon konkrét és bevállalós történetet Horváth Márk bábszínész szakos egyetemista. Az előadás azonban nem csak a nagyon kompetitív Színművészetit mutatja meg, de legjobb pillanataiban széles felületet kínál saját választásainkkal, kínlódásainkkal, reményeinkkel is szembesülni.

A színházi forma egyszerű, közvetlen, dokumentumalapú, az előadás feszeget etikai határokat (tanáraikról név szerint is szólnak). Beszél kockázatról, váltásról, pályaelhagyásról és amiről a legnehezebb: szabadságról. Vannak öncélúbb pillanatok, a színészlét üzleti, „add el magad” oldalának „kis színesei”, bár a kiváló Eke Angéla ezt is remekül előadja. Az előadásról – ilyet sem láttam még színházban – az egyik színésznek, a Radnóti tagjának, Rétfalvi Tamásnak el kell távoznia, mert másutt játszik – gyönyörű illusztrációja a darabnak, a hajszoltságnak; Rétfalvi most 28 estén keresztül van színpadon.

Trafó, május 25.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.