Este pedig jó színházzal. A gyönyörű, történelmi várban, a kényelmes, felújított művelődési házban vagy akár a tószínpadon, brekegő békák közt, a csillagos ég alatt. Ahányszor a Shakespeare Fesztiválra külföldi színházi emberek jöttek, lelkesedtek a helyért. Annyi jó (értsd: élvezetes, de legalább szórakoztató) Shakespeare, amennyi ehhez a fesztiválhoz évente kell, biztos születik a magyar évadban a határon túli színházakat is ideértve; és van itt mindig saját bemutató is, ami aztán tovább él valahol. A nagyvilágban pedig elképesztően gazdag a kínálat. Sounds good, gondolnánk.
A helyi érdeknek, a fesztivál- és kultúrpolitikának kéne összeérnie itt, és ezt az immár tucatszor megtartott fesztivált tényleg erőssé tennie. Ha volna ilyen belátás.
De nem ez látszik. A küzdelem látszik, a rettentően kevés pénz, „a körülmények dacára” való fennmaradás, s hogy főleg a helyi idegenforgalommal alig ér össze a fesztivál. Hiszen a remek lengyel Szeget szeggel előadáson – nem könnyű, habos, szórakoztató Shakespeare, hanem a keményebb fajtából való, szellemi munkát igénylő – alig van fél ház, pedig olyan rendező munkája, aki többször vendégeskedett már itt. A magyar színházi szakma sem tolong úgy, mint régen. A fesztivál marketingje szerény, aligha éri el az idelátogatókat, a magyar és külföldi (a gyulai fürdőben mintha tényleg világfürdőben lubickolna az ember) idegenforgalom a napi pihenése után az esti órákban színházi élményekkel gazdagodhatna – de mégsem. Pedig a várszínház – inspiráló tér sok rendező számára – megtelik a III. Richárdra háromszor is; igaz, ez magyar előadás, húzónevekkel (Eszenyi Enikő, Hegedűs D. Géza). Elvileg tehát volna közönség, csak nem sikerül megszólítani, kinevelni, átcsábítani más darabokra.
Voltak jobb évek, több támogatással, eljöhettek jelentős előadások, nagy rendezők munkái (számokat nem tudunk; a fesztivál nem kívánt a kérdéseinkre válaszolni – T. A.). Ma már szinte elképzelhetetlen, hogy több „rendes” – úgy értve, hogy nem egy-két személyes, hanem nagyszínpadi – előadást meghívjanak orosz, német, angol területről. Láthatóan egyetlen nagy külföldi előadásra van már csak keret. Idén a varsói Drámai Színház a vendég; ismét sok az egy-két személyes külföldi
Shakespeare, ami erős kompromisszumnak tűnik, még ha egy-egy jó színészi alakítás látható is; Shakespeare mégsem monodrámaszerző. A magyar programot grémium válogatja (nevük a honlapon nem található), a külföldiekhez aligha kell válogató, ha egyetlen nagy előadásra futja. Van szakmai konferencia, filmvetítések, de a „szakma” két napra megy már csak Gyulára: a helyi bemutatóra és a külföldi darabra.
Meghívott előadás a Budaörsi Latinovits Színház Rómeó és Júliája, a fiatal Berzsenyi Bellaagh Ádám rendezése, amely itt a tószínpadra kerül. Amúgy remek nyári helyszín volna, körben tó, balra a vár magasodik, szép esti tágasság, ha valaki inspiráló térként tudná használni. Itt azonban élettelen marad a tér, a falak közé szorított darab – ahogy az otthoni helyszínről átjön – távoli és megérinthetetlen. A színészeken mikroport van, hogy hallhatók legyenek, ettől aztán végképp zavarosan játszanak, fogalmuk sincs, hogy milyen messze van a közönségük és hogyan kéne hozzájuk szólni. A játék kisebb térben talán tartalmasabb, itt mindez ordibálás és értelmezhetetlen alakok ténfergése intimitás nélkül; a drámából nem sikerül semmi emberit átadni.
A lengyel Szeget szeggel, amelyet az ismert litván rendező, Oskaras Koršunovas visz színre, már csak azért is izgalmas vállalás, mert magyarul ezt a problem playt, problémadarabot ritkán mutatják be; mi jobban szeretjük az egyértelműségeket, vígjátékot, tragédiát, mint a problémákat, eldönthetetlenségeket, a „mindenki hibázott”, „nincs jó megoldás” típusú Shakespeare-eket. A színpadi díszlet ígéretes, igényes kivitelezésű és nagyszabású: az egész színpadot betölti a többszintes, sötét tónusú, faburkolatú tárgyalóterem. Bíróság vagy valami más ítélőhelyszín ez; ahogy fotókat nézek a lengyel parlamentről, félelmetesen hasonlít rá. Mindenesetre valami köztér, amelybe bele vannak dobva a szereplők. Az uralkodó – rémálmot látva – úgy dönt, hogy távozik és átruházza hatalmát Angelóra, akit nevéhez méltóan mindenki tisztának, angyalinak, feddhetetlennek gondol. Hogy aztán az uralkodó álruhában figyelje az eseményeket, amelyben a köz és a magán összekeveredik, vagyis a magán közzé válik. Angelo tipikus yuppie, perfekt színészi alakítással: mindent megtesz a látszatért, hibátlan önképe fenntartásáért. Ez a világ a feje tetejére áll: ebben a szabályos, igazságot ígérő, rendezett térben teljes törvényi-erkölcsi káosz uralkodik – az emberi fejekkel és erényekkel és végül a nőkkel is úgy bánnak, ahogy akarnak. Hogy az előadásnak milyen (lengyel) politikai kontextusa van, nem ítélhető meg innen – erre volna jó alkalom egy szakmai beszélgetés, de ilyen nincs –, ám valami keményebb, általánosabb igazság annál erősebb tapasztalatként vihető tovább. Mintha mindenki belé volna vetve ebbe a politikai térbe, semmilyen magánügy nem maradhat magán; talán a legnagyobb áldozat Izabella, aki épp apácának állt volna, ha testvérét nem erényei árán tudná csak menteni. Az uralkodó mindenesetre hajánál fogva veszi feleségül. Remek színészek, kemény, teátrális színház.
A III. Richárd a fesztivál saját produkciója: ifj. Vidnyánszky Attila rendezi jelentős stábbal, nagy szellemi, fizikai erőket mozgósítva, a vár terét izgalmasan animálva. Az est főnyereménye Trill Zsolt, aki finomra, izgalmasra hangolja „Ricsit”. Ennek az alaknak már az első megszólalása, kapcsolata a közönséggel is figyelmet érdemel, és Trill ezt az eleven kapcsolatot végig keresi és tartani tudja. Ő a saját igazáról akar a nézőnek beszélni, s az ő igazsága az elnyomottaké: egy magát szerencsétlennek, púposnak látó (egyébként meg egyáltalán nem az, ha akarna, breakelni is tudna) szinte nem is férfi (mert nincs szexusa), aki most majd „megmutatja”. Ennek a Richárdnak nincs púpja, valami púpszerű tömböt cipel magával, amelyet olykor koronaként tart maga fölé – nyomora és hatalomvágya így fonódik össze egy szép képben, ami izgalmas elemzés. Az előadás erős rendezői gesztusokra, számtalan gegre, olykor hatásvadász elemekre épül, sokfélesége dacára ennek a színházi estnek van karaktere; textusát Vecsei Miklós dolgozza át, hol igen viccesen, hol inkább értelmezhetetlenül. A történetmondás meglehetősen akadozik, ahogy ennél a fiatal rendezőnemzedéknél ez gyakran nehézség – a túlhúzott darabok, szerepösszevonások során a történetek, szereplők, konfliktusaik, az ok-okozati összefüggések nehezen követhetők. A darabot izzó zenei betétek tarkítják, melyek szövege feldolgozhatatlan töménységű. Remek fiatal férfikórus dolgozik a színpadon; olykor döbbenetes, mi mindent tudnak, mennyire könnyűek és a szó legjobb értelmében vagányak. Hegedűs D. erőteljes minden szerepében, Eszenyi viszont kevésbé találja itt a helyét – a női szerepek amúgy is vázlatosan kitaláltak. Vannak vicces hatalmi felhangok, gegek – az államtitkárnak kis retikülje van; ezt a pozíciót egyébként úgy osztogatják, mint egy kézfogást. És van a színpadi szituáción bizonyára túlmutató gondolat: hogy felejtsük el a múltat (mondják sokszor erősen a néző felé fordulva), hogy legyen béke, Richárd pedig fehér rózsákat osztogat a nézőtéren (véletlenül épp a kritikusok sorában); hisz a történetben elvileg a rózsák háborúja után vagyunk. Majd gyorsan összeszedi virágait, és egyetlen mozdulattal lefejezi őket. Minthogy már Shakespeare is tudta: a béke nem jön el vezényszóra.
Gyula, július 11–13.
