Tompa Andrea

„Ez a színházi este felvilágosításul és bátorításul kíván szolgálni” – írják a sajtóanyagban. Bármivel folytathatnák a mondatot, már nyerésre állunk, hisz legalább tetten érhető szándék van. Én valahogy így fejezném be: az előadás meghalni tanít, és erre a tudásra nagy szükség van.

Nehéz megmondani, miről szól a Galilei élete a Nemzetiben, és talán éppen ez a reményteljesen fojtó ebben az előadásban.

A társadalmi felelősségvállalás drámái, melyek mostanában jó okkal megszaporodtak, rendre azzal a kérdéssel küzdenek színházilag, hogy hogyan lehet ábrázolni, vagyis szóra bírni azt, aki elnyomott, alávetett, kirekesztett, áldozat. A szegényt, a romát, a hajléktalant, a menekültet, az auschwitzi túlélőt, a prostituáltat, a nővért, az árvát.

Pintér Béla pályáján a Parasztopera hozta meg a fordulatot.

Akit elnyomnak, veszélyessé válhat. Az elnyomott, folyton lezsidózott zsidó, Shylock is olyan üzletet köt Shakespeare-nél, amikor végre ő kerül hatalmi helyzetbe, hogy fenyegetővé válik. A hatalmi játszma végtelen, A velencei kalmár pedig bonyolult mű, akár a shake­s­peare-i „problémás darabok” közé is sorolható; nincs megoldása, ördögi kör, az igazságtevés pedig lehetetlen, vagyis csak kegyetlen törvények árán lehetséges.

„A zsarolás tárgya tehát az lett, hogy homoszexuális vagyok” – mondta a beszervezéséről egy interjúban Tar Sándor (lásd: „Ebből nem lehet kijönni”, Magyar Narancs, 2002. január 24.), aki egykor Hajdú néven jelentett írótársairól.

Legalább három témája/címe volt a darabnak, amíg a végső – végső? – kialakult: először mint román–magyar focimérkőzés került szóba, majd „belekeveredett” egy klasszikus mű, az Amphitryon (ennek most nyomát sem lelem), aztán hirdették Ustawka címen is, végül bemutatták Dongóként (ez a cím kicsit fityeg rajta, az egyik szereplő neve).

Ezek szerint mégis van hős és katarzis is, amit Kerényi Imre pár éve annyira hiányolt a magyar színházból. Olyan tragikus hős, aki a tisztesség elvesztése és az égő áldozat közül az utóbbit választja. Valódi, drámai dilemma ott fenn a színpadon, és tanulság idelent a vörös bársonyszékben. Mintha az idők megint a nagy, tragikus hősöknek kedveznének.

Egyre inkább nevetni és a valóságról pár órára megfeledkezni vágynak a színházba járók – a színházak pedig kénytelen-kelletlen követik az igények változását. A tendencia a függetleneket sem kíméli.

Ha a Koma társadalmi szerepvállalásának, közösségformáló erejének felmérése nem is a kritikus feladata, hanem, mondjuk, egy szociológusé, az bárki számára látható, hogy e kettő jelen van ebben a színházban.

A szerelem, az örök nő és az örök férfi a témája ennek a két Vidnyánszky-rendezésnek.