„A zsarolás tárgya tehát az lett, hogy homoszexuális vagyok” – mondta a beszervezéséről egy interjúban Tar Sándor (lásd: „Ebből nem lehet kijönni”, Magyar Narancs, 2002. január 24.), aki egykor Hajdú néven jelentett írótársairól.
Ez 1999-ben nyilvánosságra került, ám Tar ezek után is csak annyit mondott el, hogy ezzel zsarolták, a személyes okról többet nem beszélt. A Bihari című drámában azonban egyenes beszéd folyik, már nincsenek köntörfalazások, sem problematizált beszédmód: 1973-ban vagyunk az NDK-ban, Sándort, a magyar vendégmunkást András nevű barátjával együtt látjuk légyottjuk után, félmeztelenül. Ménes Attila drámája hagyományos, történetalapú darab, amelyben a színészeknek azonosulniuk kell szereplőikkel, Tar Sándor nem túl távoli vagy absztrakt alakjával, beszervezőkkel, rendőrökkel, a rendszer embereivel.
Az előadás számos sebe ellenére izgalmas, valódi vállalás. A színházi feladat, amit író és rendező maga elé állít, nagyjából a lehetetlent ostromolja, az előadásra ugyanis rögtön rázuhan egy halom kérdés. Az egyre feldolgozhatatlanabb ügynökkérdés, a Tar Sándor ügynökmúltja körüli intenzív, morális ítéleteket felszínre hívó heves vita tanulságai, Tar saját megnyilatkozásainak nyelve és nem utolsósorban a színházi nyelv, azaz az ábrázolhatóság kérdése. (Különös párhuzamok kínálják magukat: egy évadon belül ez a második Tarral kapcsolatos előadás – a Forte Társulat A te országod című munkája után –, Máté Gábor pedig szintén egy évadon belül viszi színre két öngyilkos kortárs magyar író történetét.)
A Hajdú és a Bihari nevű ügynökök története (vagyis a valóság és a róla alkotott kép) meggyőz arról, hogy megszólalni, de rosszul beszélni többet ér, mint arrogánsan hallgatni. A Bihari elsősorban Sándor felől nézi az egyébként „tipikus”, zsarolásos beszervezést, és valamiféle mintatörténetnek tartja. A beszervezett homoszexuális írót elsősorban az áldozat szerepében ábrázolja, éppen úgy, ahogy a valóságban Tar Sándor barátja és besúgottja, Kenedi János is tette, amikor azt írta Tarnak: „A bűnös az a politikai rendszer volt, amely felmosórongyot csinált egy emberből – Belőled –, a tettes pedig az állambiztonsági szolgálat.”
Ez az azonosulást követelő, hagyományos, realista ábrázolásmód, bármilyen finom, részletes, érzékeny – mellesleg Mészáros Béla Sándorként egészen kiváló teljesítményt nyújt –, mégiscsak olyan morális pozíciókat hoz létre, amelyek az ügy kiderülése után, 1999-ben az ÉS hasábjain már egymásnak feszültek. Valahogy ebből a moralizálásból kéne most előbbre lépni, de ez persze lehetetlen, mert múltfeltárás, tisztulás, lusztráció azóta sincs, és a színház, a művészet végzi el a társadalomterápiás feladatokat (itt említendő az Élő kötet nem marad, Forgách András kiváló regénye, amely leszögezi: ítélet nincs). Ugyanakkor az előadást követő „kibeszélés”, a nézői véleménycsere ritkán hiányzik ennyire, mint most.
Bihari életének három alapvető stációja az előtte – közben – utána. Előtte: az ok, a homoszexuális kapcsolat; közben: beszervezés és jelentés; utána: lelepleződés és megsemmisülés. A rendszer, amelyet az előadás annak groteszk, de félelmetes képviselőin keresztül mutat be, meg tud törni egy embert, aki aztán ledarálja magát, alkoholba fullad, és maga felett mond megsemmisítő ítéletet – de attól ő még áldozat marad. Sándor a lebukás után azért hadakozik besúgottjával, mert minden szart vele akarnak lenyeletni, azaz minden ügynökkel azonosítják (ahogy ez a Tar-ügyben is benne volt).
Ez a szerkezet nem teszi lehetővé a kritikai nézőpontot, a múlt mechanizmusainak tudomásulvételét és az ítélkezés átruházását a nézőre. Ennek a hagyományos ábrázolásmódnak éppen ez a csapdája: a Sándor nevű szereplőben van önsajnálat, némi önfelmentés is, mintha azt mondaná: nézzétek, szétmentem, megbűnhődtem.
Ugyanakkor az „ok” is problematikus a drámában: Sándornak szerelmi (vagy egyszerűen homoszexuális) viszonya csak beszervezéséig van; a történet teljessége és árnyalatai miatt jó lett volna mégis egy szerelmes, saját testének kiszolgáltatott, esendőbb, emberibb alakot látni a későbbiekben is, hogy zsarolhatósága megfoghatóbb legyen. És amikor Bihari már elmélyült viszonyba kerül tartótisztjeivel, ez a kapcsolat bizalmi, bensőséges lesz, Sándor felszabadult és közvetlen, mint aki már a klub tagja. A jelenet azt sugallja, nemcsak jelent, de még élvezi is; ez a dimenzió azonban kevéssé van kifejtve, és realitás- és igazságérzetünk is berzenkedik ellene.
Máté Gábor rendezése mindazonáltal a múlt ismeretéről tanúskodik. A Sufni szűk térében fehér falú színpadi doboz áll: valódi fogság ez, kevés kiúttal. Az előadás tele van plasztikus karakterekkel, felnagyított, abszurdba hajlóan vicces rendőrrel, titkárnővel; kivételes a hadaró Takátsy Péter mint elvtárs, egyaránt remek Kovács Lehel rendőrként, Dér Zsolt szerelmes szeretőként, Pelsőczy Réka mint kiégett anya és rendőrnő egy személyben. Mészáros Bélának sokféle arca van, és valójában csak neki adatik meg árnyalatokat, létállapotokat játszani, a többiek körülötte szűkre szabott karakterek. Ezért is az ő szempontjából nézzük a történetet.
Holott a magunkéból kéne.
Katona, Sufni, február 27.
