Színház

Helyettük beszél

Árvaálom

  • Tompa Andrea
  • 2016.05.07 14:04

Színház

A társadalmi felelősségvállalás drámái, melyek mostanában jó okkal megszaporodtak, rendre azzal a kérdéssel küzdenek színházilag, hogy hogyan lehet ábrázolni, vagyis szóra bírni azt, aki elnyomott, alávetett, kirekesztett, áldozat. A szegényt, a romát, a hajléktalant, a menekültet, az auschwitzi túlélőt, a prostituáltat, a nővért, az árvát.

Lehet róla beszélni, vagyis akkor helyette; a színész belebújik a bőrébe és megszólal, mint. Mégis van ebben valamilyen morális dilemma: hiszen a kirekesztett eleve „szótlan”, nincs hangja, nem tud a társadalomban megszólalni (nem tudja magát reprezentálni, „mi” reprezentáljuk őt), s vajon ez a színházi helyzet, a helyette beszélés nem erősíti-e tovább az ő némaságát, elnyomottságát? A hagyományos színházi eszközök („eljátszani egy hajléktalant”) vajon segítenek-e az alávetett saját hangjának megtalálásában? És abban, hogy ne egy ügyes színészt, hanem egy emberi méltósággal bíró, peremre szorult embertársat lássunk? De ott van a lehetőség – bár igen ritkán látható magyar színházban –, amikor a színház nemcsak a „problémát” szólítja színpadra, de magát az embert is. Ezért is jelennek meg a színpadon az Árvaálom című darabban maguk a fiatalkorú „intézetis” lányok.

Sőt, néhányan, akik az előadást nézzük, azt is megtudhatjuk, honnan érkeznek. Az előadásnak otthont adó Trafó egy busznyi újság­írót, kritikust elhívott, hogy a zárt – valóban zárt, rácsokkal védett –, ismeretlen univerzumban, az Esztergomi Gyermekotthonban folyó „munkát” megtekintsük. Valami olyasmit mutatott meg, amit egy előadás ritkán tud láthatóvá tenni: az 1:1 léptékű valóságot. Amikor még színházi keret sincs, csak a világ pucér, tapintható valósága, és a színház maga – színészgyakorlatok, apró színházi formák, jelenetcserepek – csak szerény segédeszköz, hogy valami más, a pedagógiai, terápiás folyamatok láthatóvá váljanak. (Ritkán adatik meg a kritikusnak belelátni egy előadás mögötti világba, bár az utóbbi évek angol színikritikája szakszót is talált hozzá: embedded criticism, beágyazott kritika. Itt a kritikus már nem külső szemlélő, aki a pénztár felől érkezik az előadásra; többet láthat, mint amit a közönségnek mutatnak.)

Az esztergomi intézet – más szóhasználattal: javító – állami gondozott leányokat nevel, olyan lányokat, akiknek úgynevezett SNI-jük, speciális nevelési igényük van. Fiatalkorúak, szinte gyerekek, bántalmazó kapcsolatból, szerfüggőségből, prostitúcióból emeli ki őket az állam, és próbálja megvédelmezni, azaz elsősorban megtartani. Megtartani, gyógyítani, leszakítani őket mérgező viszonyaikból, visszavezetni valami életszerűbe, segíteni nem áldozattá válni ismét. A zárt intézetben a lányok két évig laknak, tanulnak. A társadalom legpereme. Nehéz elképzelni, hogy ez az intézet pedagógiailag jó találmány (bár válaszom nincs arra, mi volna a jobb – mondjuk, a szerető, támogató család, ami ezeknek a gyerekeknek nem adatott meg). Ugyanakkor, mint oly gyakran a segítő szakmákban, figyelmes, empatikus tanárokkal találkozunk, sok elkötelezett emberrel. Schermann Márta rendező ebbe az őt egyébként nyitottan és támogatóan fogadó közegbe érkezett, hogy a drámajáték, színésztréning eszközeivel segítsen ezeknek a fiataloknak az emberi kapcsolatok, kommunikáció, figyelem, önismeret, önkifejezés fejlődésében, a bizalom oly gyorsan leépített, oly nehezen visszaépíthető újramegtalálásában. A lányok az első találkozáskor még szemkontaktust sem tudtak tartani, az érintést nehezen viselték, kreativitásuk rendkívül szegényes volt, hiszen gyermekként nem szabadságot és támogatást tapasztaltak, amiben az alkotóerő virul, hanem ellenkezőleg: mindent elvettek tőlük. Személyes történetekkel nem ismerkedünk meg, azt a gyermekvédelem, a személyiségi jogaik nem engedik, mégis a lányok puszta jelenléte személyes és téttel bír: hiszen itt vannak, szemünk előtt, örömmel, izgalommal fordulva az idegenek felé.

A néhány órás ottlétünk alatt látott bizalmi játékok, interakciók, az önkifejezés képessége bizonyítja, milyen sokat tud elérni egy ilyen – egyébként láthatatlan – munka. Munka alatt figyelmet, szeretetet, tanulást, a másik ember tiszteletét értem. Csupa olyan fogalom, amit ezeknek a fiataloknak nehéz gyakorolniuk előéletük okán. Az esztergomi látogatás Schermann értő vezetésével: élmény, egyszerre megrázó és reményt adó.

A Trafó színpadán az Árvaálom című előadásban a lányok, akikkel korábban találkoztunk, vaságyakban, pizsamában fogadnak. Mintha az otthonukba pillantanánk. A színpad közepén kicsit lepukkant, „kisrealista” szoba ággyal, Lázár Kati várakozik benne. Kétoldalt, egy magas emelvényen két sárga ruhás, piros cipős nő.

Schermann Márta rendező nyitja az előadást, végül majd ő is rekeszti be. Rövid mondandója a magyarországi gyermekprostitúcióról fórumszerű nyitány, egyfajta keret, melynek célja felhívni a figyelmet a fiatalkorú áldozatokra, a politikai cinizmusra és társadalmi közönyre.

Az előadás háromrétegű, azaz háromféle színházi nyelvet ötvöz: egy hagyományos történetmesélést (amelyben egy színész szerepbe lép, megelevenít egy figurát), egy elidegenített, énekelt zenei anyagot és harmadikként, legkevésbé markánsan, az intézetis lányok jelenlétével egy dokumentaristát. Utóbbi kivételével hagyományos eszközöket látunk, s ebben a „téma”, annak közvetlen, tapasztalati szintje jóformán elvész. Amennyire innovatív, izgalmas az intézeten belüli munka, annál hagyományosabb a színházi eszköztár.

Az előadás elsősorban Lázár Kati figurájára, az idős prostituált visszaemlékezéseként előadott elbeszélésre épít. Lázár Kati szerepbe bújik, önmagában nagyszerűen, fájdalommal, humorral, erőteljes alakot hozva. Tőle jobbra-balra egy-egy emelvényen az énekesnők (Andrejszki Judit, Tóth Evelin) szólalnak meg hatásos, drámai erejű verseket énekelve (Szabó T. Anna versei), de ezek a hatások rendre megbicsaklanak, mert nem támogatja őket semmi. Talán az idős (Lázár Kati), a középkorú (a két énekes) és a fiatalkorú (a lányok) története ez, múlt-jelen-jövő; a szöveg szerzője Hárs Anna.

De a lányok jobbára szótlanok, rájuk esik most is a legkevesebb fény és figyelem, s ez a dramaturgia mintha megismételné, újrajátszaná kiszorítottságukat. Az a pillanat, amikor a maguk kedves-esetlen-civil-gyermeki módján egy sorban állva elkezdik mondani a mamaverseket, megrendítő, hiszen a vágyott mama az, aki nincs. Akár Lázár Kati karaktere, akár az énekesek jelenléte messze dominánsabb, mint a fiataloké (gyermekvédelmi okból, gondolom, csak keresztnevük szerepel a színlapon, íme: Bogi, Dzseni, Dzseni, Fanni, Heni, Kicsi, Niki, Szinti). Akikről mégsem tudja az ember levenni a szemét, akár figyelnek, kuncognak, olykor picit meg is szólalnak. Mindkét reprezentációs forma – az eljátszott öreg prostituált és az énekbeszéd – meglehetősen „színházi”, különösen az utóbbi valahogy túlságosan mesterkélt. A széttört és épp összefoltozás alatt álló életekhez, nehezen feldolgozható traumákhoz ezek a formák nem visznek közelebb. Hiszen a színészek sosem törik szét saját játékuk burkát, sosem tárják fel saját személyes traumáikat, ők szerepeik által védettek, láthatatlanok maradnak, így aztán a lányok fölé kerekednek. A lányok most is valahogy védtelenül állnak a tekintetünk előtt, ahogy az életben is. És most is inkább helyettük beszél a színház, mint hogy őket, a némákat, bírná szóra. Esztergomtól a Trafóig valahogy elvesztettük őket, szubjektumból objektummá váltak, személyesből tárgyszerűvé.

Esztergomi Gyermekotthon, február 25.; Trafó, március 17.

Neked ajánljuk

Vértelenül

A „skót darab” – így emlegetik színházi körökben Shakespeare legrövidebb és egyik legvéresebb drámáját. Átkok, balszerencse, titokzatos balesetek kötődnek mind színpadi, mind filmes adaptációihoz, és változatos rítusok, amelyekkel távol lehet tartani a balsorsot.