Színház

Fölötte áll

Vidnyánszky Attila két rendezése

  • Tompa Andrea
  • 2016. február 28.

Színház

A szerelem, az örök nő és az örök férfi a témája ennek a két Vidnyánszky-rendezésnek.

A Psyché és a Szindbád: kis- és nagyszínpad, színművészetis hallgatók és nemzetis színészek. Előbbinek egy nő, utóbbinak egy férfi a címszereplője, középpontja, a Napja, amely körül a kis Holdak keringenek, hangsúlyosan nőies nők és kevésbé megragadható, kevésbé is sztereotip, férfias férfiak. A két rendezés hasonló, bár fókusza és így hőfoka is igen különböző: egyik közel jön és megszólít, a másik időben és térben távolról szemlél, hidegen is hagy. A két előadás a szép és a szépelgő között hintázik: a szép történik, valódi és jelen van; a szépelgés pusztán felidéz és utánoz valamit. Színházi nyelvezetét, teatralitását tekintve lehetne akár a 80-as évek színháza is, annyira kívül van az időn; Vidnyánszky felismerhető színpadi világa mindkettő, hasonló stilisztikával, közös motívumokkal, szerkezettel, vizuális elemekkel (trapézok, vásznak, pukkanó fényképezőgép; mindkét előadás tervezője Olekszandr Bilozub), töredezett dramaturgiával, szimultán játékokkal, zenei elemekkel. A két vállalás érdeme, hogy színházilag kevéssé ismert művet hoz a néző elé.

 

*

A Szindbád nagyszabású vizuális esztétikájával nyűgöz le – olykor. A meglehetősen fiatal főhős szecessziós, körforgó, szimultán díszletben mozog (kávéház, intim terek, lépcsők, templom kap helyet benne). Az előadás egyfajta önemlékezésből fogalmaz, mintha Krúdy hajósának háromszáz évét idézné fel az elmúlás felől. Az élet nagy körhintája ez; az epikus szerkezet dominál. Mátray Lászlónak, a daliás, életerős Szindbádnak nem adatik meg eljátszania a vágyat vagy az izgalmat, az élő szerelmet, bár folyton nők veszik körül, inkább csak a spleent, az emlékezést, a fájdalmat és csalódottságot. A nagyszínpad segíti érvényesülni a látványt, a kompozíciót, de szinte semmilyen kapcsolatot nem tesz lehetővé színész és néző közt; az alakok távoliak, sokszor csak a rögzített hang van jelen, az „isteni” emlékezés, a zene végig domináns. A színpadot a színészek jelenléte, együttléte ritkán hatja át. Az emlékezés testet is ölt, ő Mnemoszüné, az emlékezet istennője, aki esztétizált női testben jelenik meg, kis nyilacskával a kezében, afféle végzet asszonya (Nagy-Kálózy Eszter
játssza), aki sokszor csak úgy ődöng a tör­ténetben valami általánosságba merülve.
A Szindbádban sok a pátosz és az önsajnálat, előbbitől a Psyché sem mentes.

Szindbádunk, ahogy Krúdy is, kívül van a történelmi időn, fölötte áll. Ahogy végső soron Vidnyánszky is „fölötte áll” az időnek, avagy (ez paradoxon) historizál: a Szindbád a szecesszió, a szép, letűnt világ, az emlékezés terébe lép, a Psyché inkább a 19. századba helyezi a művet, mégis élőbb. Ám a Psyché leggyengébb momentumai azok, amikor a személyes időből kilép a társadalmi-történetibe, a forradalom korába. Mintha az alkotónak a történelmi időről nem volna mondanivalója. A Szindbádban egy táblán „Menü” felirat alatt nagy, szimbolikus dátumok váltakoznak: a háború és Trianon évszámai, amiket gyorsan letörölnek; talán a néző észre sem veszi, hisz nincs relevanciája az időnek.

A szerelem mint vágy, mint be(nem)teljesülés valódibb esemény a Psychében, és inkább andalító bájolgás a Szindbádban. Színészek közti fizikai kapcsolat a Psychében van; ott igazi érintések, vágyak öltenek testet. A Szindbádban viszont egy szecessziós hajköltemény fontosabb, mint az ember, a nő, aki viseli. Krúdy Gyula nőképét, akármilyen volna, nem lehet revízió nélkül hagyni 2016-ban. A férfikórus, Szindbád férfikörnyezete (Reviczky Gábor, Bodrogi Gyula és mások) viccesek olykor, bár elnyomó, sztereotip mondatokat mondanak a nőkről, amit a közönség nagy nevetéssel honorál; mindezt az előadás nem vizsgálja felül kritikailag. A nőábrázolás eléggé nehezményezhető a Szindbádban (ahogy egyébként a férfiábrázolás is elég üres, Szindbádunknak alig van megragadható személyisége): a nők itt csak szépek, vonzóak, csábítóak. Személyiségek nincsenek – a női szépség és test hangsúlyozása a domináns, elég sokat is mutatnak belőle; a „könnyű nők” kánkánruhában lábat emelgetve kínosan közhelyesek.

Akik kiválnak, személyiséggel töltik fel karakterüket: Udvaros Dorottya és a színésznőt alakító Szűcs Nelli életteli figurákat hoznak; Szűcs mellett a fiatal, idétlen Szindbád (Berettyán Sándor) valószerűbb figura, mint az elmosódott Mátray, aki nem sok lehetőséget kap a rendezőtől.

Szindbád hajós: a hős övébe tűzött hatalmas vitorlát lenget az első jelenetben; a férfiasság szimbóluma, óriásfallosz. Ez a hajó a második részben távoli, hajótörött kis csónakká válik, a forgó színpadon pedig apró papírhajók köröznek, mint akinek a férfiassága szétforgácsolódott; a metafora elkezd élni és gazdagodni. Végül a vitorlavásznon magasba emelkedő hajós megdicsőül. A halál mint megdicsőülés, égbe emelkedés, megváltódás Vidnyánszky színházának örök toposza.

Az előadásban kevés önreflexió van, de az a kevés viszont jó és eleven.

 

*

A Psyché sokkal élőbb, emberközelibb előadás, már csak térbeli kompozíciója okán is. Itt a rendező közvetlen kapcsolatot épít a közönséggel, a 19. századi költőnő, arisztokrata-cigány lány alakját több figurára bontja (ahogy az őt körülvevő férfiakét nem). Nem egyenes vonalú történetet, de megragadható, követhető emberi sorsot, árnyalatokkal, drámai és játékos fordulatokkal bíró estet szerkeszt a kaposvári egyetemi hallgatók osztályából (a dramaturg vélhetőleg maga a rendező). A stúdiótérben a fiatalok, Vidnyánszky színészosztálya egy kissé nehézkes és konvencionális szerepből indulva lassan megszemélyesülnek. Bár olykor a szépelgéstől itt sem mentes az előadás, de az erotikának, szerelemnek, érzékiségnek, két ember fizikai-érzelmi kapcsolatának valódi tartalma van, megtörténik. Ám hogy minden nő Psyché volna, egy felfokozott erotikájú, zseniális költő, ahogy az előadás vázolja (miközben a férfiak rögzített szerepekben vannak, kvázi nem felcserélhetőek), pedagógiai célként érthető („mindenki kipróbálja magát”), valahogy mégis sántít: aligha van minden nőben egy ilyen vad, nagyszabású tehetség és erotika, ilyen „boszorkányság”.

Azok a fiatal színésznők (és kiváltképp Barta Ágnes), akik a legközelebb hajolnak a szerephez, akikben személyes tűz lobog, és tétet, saját egyéniségüket tudják feltárni ebben a Psychében, akik konkréttá válnak és nem elvont eszméket játszanak, emlékezetesek maradnak, a velük való találkozás élményszerű. Van játékos történet, személyes sors, fordulat, jelen lévő és „történő” érzelem és megjósolható megdicsőülés.

És olykor ragyogóan elmondott textus. Óriási művek ezek, nagy feldolgozottsággal – lásd Bódy Gábor és Huszárik Zoltán filmjeit, ami bizonyára ihletforrása az előadásnak is –, mégis valahogy alig olvassuk őket, főleg a Psychét, mintha ismeretlen nagyságok volnának. Az előadás érdeme az is, hogy a textust elénk hozza úgy, hogy azzal is élő kapcsolatunk lehet, ha nem is Weöres olvasása helyett. S ahogy a Szindbád nem kínálja ezt a találkozást.

Psyché, január 7.; Szindbád, január 18., Nemzeti Színház

Neked ajánljuk