A vállalás bizonyos értelemben modellértékű. Egy elsősorban egészségügyi szolgáltatást végző szervezet megkeresett egy független színházat, hogy segítsen neki a maga eszközeivel közvetíteni valamilyen tartalmat a társadalom felé. A színháznak jó esetben közönsége, sőt közössége van, élő emberek gyűjteménye, nyitott fülek. A Magyar Hospice Alapítvány missziója, hogy a meghalás elfogadását, az elmúlás elkerülhetetlen, de megélhető, sőt megélendő voltát mutassa meg. Ahogy azt is, hogy a végső stádiumban való gondoskodáshoz, lelki támogatáshoz és az ehhez kapcsolódó tudásokhoz hogyan és hol férhet ma hozzá valaki.
A téma csak látszólag hálátlan vagy inkább népszerűtlen, de aki „beleáll” és értő közvetítővé válik, csak nyerhet. Hiszen sokféle tabu, félelem, hallgatás, tudatlanság, betegséggel kapcsolatos szégyen veszi körül, szinte alig van „tudásmegosztás” arról, hogy is lehet „jól” meghalni. Alig van ma hol felkészülni: a gyász rítusai jóformán elvesztek, a halál tabu lett, sterillé, távolivá vált, és mindez csak növeli a rettegésünket.
Nem véletlenül esett a szervezet választása a PanoDrámára, hiszen – itthon rendhagyó módon – dokumentarizmussal, verbatim (vagyis szó szerint felhasznált) valós anyagokkal dolgozik. A hat színész által felolvasott szövegkönyv – dramaturg, rendező: Lengyel Anna – most is interjúkból vett szó szerinti elbeszéléseket, megszólalásokat tartalmaz. (Az interjúkat a PanoDráma munkatársai mellett lapunk korábbi szerkesztője, Gaal Ilona készítette, összegző cikkét lásd: Halálhír, Magyar Narancs, 2016. április 14. – a szerk.) A színészi munka, a karakterformálás és a ritkás interakciók adják a teatralitást a szövegekhez; ennyi pontosan elég is, nincs szükség „színpadiasabb” mezre, csomagolásra.
Mégis, lelkesedésem lehűti, hogy az este első fele meglehetősen fókusz nélküli, a dramaturgia nemigen működik. S bár a meghalásnak számtalan szereplője van – beteg, orvos, hozzátartozó, ápolók és a többi –, valahogy minden megszólalás új témát hoz, és kezdek zavarban lenni, hogy miről is van itt szó. A magyar egészségügyi rendszerről? Nyilván az is a történet része. Vagy az emberi tudatlanságról a hospice-szal kapcsolatban? A rákról? A téma, úgy tűnik, kezdetben túl sok lehetőséget kínál fel, ami nem gazdagítja az elbeszélést, hanem ellenkezőleg. És vannak a semmiben lógó mondatok, internetről származó felületes gyűjtések („Tíz rákos megbetegedésből négy megelőzhető helyes életmóddal.”), amikről nem tudom, adjak-e hitelt nekik vagy sem, az ismeretterjesztést szolgálják vagy a tudatlanságot illusztrálják.
De végül előrébb lépünk, méghozzá nem is kicsit, amikor a színészi tudásra építő est elég bátorrá válik ahhoz, hogy igazán erős emberi történeteket szólaltassanak meg. Olyan tudást, amit valakik saját haldoklásuk megélésekor megszereztek, és most ezen a sok közvetítőn keresztül hozzánk nagylelkűen eljuttatják. Valóban nagylelkűen, hiszen a névtelen vagy épp nevesülő betegek, haldoklók, immár eltávozottak elmondják történetüket, vágyaikat, belső életüket. Persze jók és fontosak a szakértői megszólalások (Szávai Viktória mint pszichológus, Ördög Tamás mint aneszteziológus), de a személyesség, a saját történet egy színész hangján – ez a színház ereje.
Amikor az egy hete már enni nem tudó édesanya hirtelen sört kíván (Szamosi Zsófi meséli el). Amikor a rákos könyvelőnő (Csoma Judit hangján) meséli, mennyire utálta a munkáját, és biztos attól lett rákos, és hogy új kanapét vett arra a pár hónapra, mielőtt meghalna. Némelyik történet ugyanakkor túlságosan szétszabdalt, és talán túl sok optimizmussal van előadva (például az Urbanovits Krisztináé), valami olyan életigenléssel, ami épp az elfogadás ellen dolgozik.
És ott van a koronatörténet, egy meleg pár egyik tagjáé, Bezerédi Zoltán által előadva, a párnak neve is van, a neten ráakadok egy interjúra velük. Ez az elbeszélés egyszerűen katartikus. Azaz: megváltoztat, gyógyít. Remélem, tartósan. Valódi elfogadásról, megbékélésről szól.
Még ott maradok a felolvasószínházi előadás utáni beszélgetésen, jó is, hogy van ilyen, szakértők, orvosok, gyógyultak a színpadon, mondanak mindent, fontosat, kicsit zavarosat is. Itt most, végül az volt a feladat, hogy ne a harcról (rákkal való harcról, optimizmusról) tanuljunk, hanem az elfogadásról és a megbékélésről. Az életnek nemcsak hossza van, mondja a férfi Bezerédi hangján, hanem szélessége, sokfélesége és mélysége is. És egyszerre erénye és hátránya: hogy egyszeri. Mint sajnos ez az est is.
Radnóti Színház, április 19.
