Színház

Gyógyító hatás

PanoDráma: Nincs sírás, nincs semmi

  • Tompa Andrea
  • 2016. május 28.

Színház

„Ez a színházi este felvilágosításul és bátorításul kíván szolgálni” – írják a sajtóanyagban. Bármivel folytathatnák a mondatot, már nyerésre állunk, hisz legalább tetten érhető szándék van. Én valahogy így fejezném be: az előadás meghalni tanít, és erre a tudásra nagy szükség van.

A vállalás bizonyos értelemben modellértékű. Egy elsősorban egészségügyi szolgáltatást végző szervezet megkeresett egy független színházat, hogy segítsen neki a maga eszkö­zeivel közvetíteni valamilyen tartalmat a társadalom felé. A színháznak jó esetben közönsége, sőt közössége van, élő emberek gyűjteménye, nyitott fülek. A Magyar Hospice Alapítvány missziója, hogy a meghalás elfogadását, az elmúlás elkerülhetetlen, de megélhető, sőt megélendő voltát mutassa meg. Ahogy azt is, hogy a végső stádiumban való gondoskodáshoz, lelki támogatáshoz és az ehhez kapcsolódó tudásokhoz hogyan és hol férhet ma hozzá valaki.

A téma csak látszólag hálátlan vagy inkább népszerűtlen, de aki „beleáll” és értő közvetítővé válik, csak nyerhet. Hiszen sokféle tabu, félelem, hallgatás, tudatlanság, betegséggel kapcsolatos szégyen veszi körül, szinte alig van „tudásmegosztás” arról, hogy is lehet „jól” meghalni. Alig van ma hol felkészülni: a gyász rítusai jóformán elvesztek, a halál tabu lett, sterillé, távolivá vált, és mindez csak növeli a rettegésünket.

Nem véletlenül esett a szervezet választása a PanoDrámára, hiszen – itthon rendhagyó módon – dokumentarizmussal, verbatim (vagy­­is szó szerint felhasznált) valós anyagokkal dolgozik. A hat színész által felolvasott szövegkönyv – dramaturg, rendező: Lengyel Anna – most is interjúkból vett szó szerinti elbeszéléseket, megszólalásokat tartalmaz. (Az interjúkat a PanoDráma munkatársai mellett lapunk korábbi szerkesztője, Gaal Ilona készítette, összegző cikkét lásd: Halálhír, Magyar Narancs, 2016. április 14. – a szerk.) A színészi munka, a karakterformálás és a ritkás interakciók adják a teatralitást a szövegekhez; ennyi pontosan elég is, nincs szükség „színpadiasabb” mezre, csomagolásra.

Mégis, lelkesedésem lehűti, hogy az este első fele meglehetősen fókusz nélküli, a dramaturgia nemigen működik. S bár a meghalásnak számtalan szereplője van – beteg, orvos, hozzátartozó, ápolók és a többi –, valahogy minden megszólalás új témát hoz, és kezdek zavarban lenni, hogy miről is van itt szó. A magyar egészségügyi rendszerről? Nyilván az is a történet része. Vagy az emberi tudatlanságról a hospice-szal kapcsolatban? A rákról? A téma, úgy tűnik, kezdetben túl sok lehetőséget kínál fel, ami nem gazdagítja az elbeszélést, hanem ellenkezőleg. És vannak a semmiben lógó mondatok, internetről származó felületes gyűjtések („Tíz rákos megbetegedésből négy megelőzhető helyes életmóddal.”), amikről nem tudom, adjak-e hitelt nekik vagy sem, az ismeretterjesztést szolgálják vagy a tudatlanságot illusztrálják.

De végül előrébb lépünk, méghozzá nem is kicsit, amikor a színészi tudásra építő est elég bátorrá válik ahhoz, hogy igazán erős emberi történeteket szólaltassanak meg. Olyan tudást, amit valakik saját haldoklásuk megélésekor megszereztek, és most ezen a sok közvetítőn keresztül hozzánk nagylelkűen eljuttatják. Valóban nagylelkűen, hiszen a névtelen vagy épp nevesülő betegek, haldoklók, immár eltávozottak elmondják történetüket, vágyaikat, belső életüket. Persze jók és fontosak a szakértői megszólalások (Szávai Viktória mint pszichológus, Ördög Tamás mint aneszteziológus), de a személyesség, a saját történet egy színész hangján – ez a színház ereje.

Amikor az egy hete már enni nem tudó édesanya hirtelen sört kíván (Szamosi Zsófi meséli el). Amikor a rákos könyvelőnő (Csoma Judit hangján) meséli, mennyire utálta a munkáját, és biztos attól lett rákos, és hogy új kanapét vett arra a pár hónapra, mielőtt meghalna. Némelyik történet ugyanakkor túlságosan szétszabdalt, és talán túl sok optimizmussal van előadva (például az Urbanovits Krisztináé), valami olyan életigenléssel, ami épp az elfogadás ellen dolgozik.

És ott van a koronatörténet, egy meleg pár egyik tagjáé, Bezerédi Zoltán által előadva, a párnak neve is van, a neten ráakadok egy interjúra velük. Ez az elbeszélés egyszerűen katartikus. Azaz: megváltoztat, gyógyít. Remélem, tartósan. Valódi elfogadásról, megbékélésről szól.

Még ott maradok a felolvasószínházi előadás utáni beszélgetésen, jó is, hogy van ilyen, szakértők, orvosok, gyógyultak a színpadon, mondanak mindent, fontosat, kicsit zavarosat is. Itt most, végül az volt a feladat, hogy ne a harcról (rákkal való harcról, optimizmusról) tanuljunk, hanem az elfogadásról és a megbékélésről. Az életnek nemcsak hossza van, mondja a férfi Bezerédi hangján, hanem szélessége, sokfélesége és mélysége is. És egyszerre erénye és hátránya: hogy egyszeri. Mint sajnos ez az est is.

Radnóti Színház, április 19.

Figyelmébe ajánljuk

Halál kasmírpulóverben

Almodóvar öregszik. E tény új dolgokra sarkallja: megjött az étvágya, hogy az öregedésről és a halál egyre nyomasztóbb közelségéről meséljen, és el-elkalandozik spanyol anyanyelvétől.

Mi végre, mi végre?

A Láthatáron Csoport új produkciójának az alcíme – részvételi boldogulás 90 percben – csak első pillanatban tűnik furcsának, hisz’ mindenki próbál valahogyan boldogulni. Együtt, külön, akárhogy. De van-e értelme az egésznek?

Dubček dadogása

2023. október 17-én Pekingben, ahová Kína önfényező „Egy övezet, egy út” fórumára Orbán Viktor egyedüli uniós politikusként utazott el, a magyar kormányfő Vlagyimir Putyinnal is tárgyalt.

Sorcsere Brüsszelben

Az Európai Parlament október 27-én jóváhagyta az Ursula von der Leyen vezette második Európai Bizottság névsorát, rajta a magyar Várhelyi Olivérrel. Az EU új végrehajtó szerve, „kormánya” december 1-jén kezdte meg munkáját, és a 2029-es európai választásokig lesz hivatalban. Ugyanekkor történt őrségváltás az állam- és kormányfők testületében, az Európai Tanácsban is, ahol a belga liberális Charles Michel helyére a portugál szocialista António Costa lépett elnökként. Ezzel teljessé vált a tisztújítás az uniós intézmények élén.

Digidemokrácia

  • Bretter Zoltán

Az elmúlt években sokszor tettem fel magamnak azt a kérdést, hogy vajon hol marad a „román Orbán Viktor”? Az elnökválasztás november 24-én tartott első fordulójának másnapján Romániában mindenki azt kérdezte, hogy honnan bukkant föl Orbán Viktor románsággal súlyosbított változata?

A tétovák és a rutinos betartók

Két hónap után sem jutottak dűlőre egymással a frakciók a Fővárosi Közgyűlésben a főpolgármester-helyettesek ügyében, és nem tűnik úgy, hogy közelednének az álláspontok. A Tisza Párt mintha továbbra is keresné a helyét a fővárosi politikában.

Mennyek és poklok

Jövő márciusban lejár Matolcsy György mandátuma az MNB élén, utóda Varga Mihály pénzügyminiszter lesz. Mit köszönhetünk Matolcsy jegybankelnöknek a Pallas Athéné Alapítványokon, a „kőgazdag” fián és a még mindig magas alapkamaton kívül?

„Ezt ma egy magyar bíró nem meri kimondani”

Másfél évtizede dekorálja ki a kormány társadalmi célú hirdetéseknek álcázott propagandaplakátjait a pécsi jogász, akit ezért elmarasztalt a bíróság. Nem adja fel, az elzárást is vállalja a szabad véleménynyilvánításért. Örül annak, hogy az „óbaloldal” eltűnőben van, de szerinte a Tisza Párt nem tud választást nyerni ellenállási mozgalom nélkül.

„Megjelent egy elefánt”

Mit tesznek a szakemberek a hortobágyi őslovak védelméért, s hogyan kell elaltatni a Budapesti Állatkert egyik rinocéroszát – a Spektrum új, saját gyártású műsorából ez is kiderül, de a nézők a jegesmedvéktől kezdve a bölényeken át a viperákig rengeteg állattal találkozhatnak a nyolc epizódban. A Dr. S.O.S. – Vészhelyzet a vadonban két főszereplőjével beszélgettünk.

Felöltözhet, Mrs. Robinson

Miközben a média és a művészet a feminizmustól hangos, észre sem vesszük, hogy női egyenjogúság címen néha még mindig férfivágyakat kiszolgáló képeket, történeteket adnak el. A gerontoszex témáját feldolgozó filmeket olykor már önmagukban progressziónak tekintik – de vajon valódi reprezentálást nyújtanak-e az érintett nőknek, vagy csak mélyítik a problémát?