Mohácsi János harmadszorra rendezi a darabot. Az ilyen remake-et általában gyanúsnak tartjuk: a rendező lusta, vagy nem jut eszébe jobb. Ám előfordulhat, hogy egy alkotó idővel máshogy, egyre mélyebben lát egy művet, új szemmel, az új történelmi fényviszonyok közt. Bizonyára másról szólt húsz éve Kaposváron, amikor először rendezte, és másról Pécsett, amikor másodszor; erről jó emlékeim vannak. Az alapanyag neki való: hatalom, elnyomás, közösségi működés, áldozattá válás; ezek az ő nagy témái.
Arthur Miller boszorkányüldözéses történetének amerikai kontextusa helyett Mohácsit egyszerre érdeklik a 20. század más-más ideológiák nevében történő elnyomásai, és a diktatúrák örökzöld reflexei, mechanizmusai. A Miller-féle realista, olykor igen didaktikus drámát nyelvi-stiláris-dramaturgiai szinten átdolgozza, kiemeli a történelmi időből, eltolja az abszurd felé, lemetszi a példázatosságot.
De mint a hamisan intonáló zenekar, rettentő nehezen kezd az előadás. A színpadi nyelv kimódolt, mesterkélt. A Vígszínház hagyományos formákhoz szokott közönségének meglepő, hogy a leeresztett függöny mögött kórus szólal meg (igen hatásosan), és a néző ki van rekesztve ebből az önmagába záruló színpadi világból, ahol egy számára láthatatlan valami történik. Amikor felmegy a függöny, rossz vizuális világ válik láthatóvá: tépettnek szánt, kiagyalt ruhatákolmányok (jelmez: Remete Krisztina), ijesztőnek gondolt arcfestés. Meglepő, hogy a díszlet (Khell Zsolt munkája) és olykor a beállítások is nagyon hasonlóak a korábbi előadáshoz, furcsa, hogy nem jut az alkotócsapat eszébe egy új tér egy új térben. És főleg a szituáció már-már érthetetlen, a Mohácsi-féle tömegmondatok, a rövid, csattanós, sokirányú kérdés-állítás-felkiáltások sehogy sem terelik mederbe az eseményeket. Rendkívül nehéz a történettel haladni (bár ez épp helyben toporgós dramaturgia), hogy a fiatal, agyonfestett lányok, köztük a lelkész éppen önkívületben lévő leánya valami „olyat” csinált éjszaka az erdőben: boszorkányosat, és ez konfliktust okoz a puritán erkölcsű faluban. A színészek, főleg a lánycsapat markíroznak (úgy tesznek, mintha), harsányak, ízléstelenek; megragadhatatlan, hogy kik és mit akarnak, ahogy a lelkészt alakító Hegedűs D. Géza is elveszetten próbál betölteni valami űrt. Az ember már-már feladná. Lassan azonban, a hiteles figurák és emberré váló szereplők megérkezésével nemcsak megszokjuk ezt a színpadi világot, hanem valódi történés bontakozik ki, egy abszurd, elnyomó, mindent szabályozni akaró hatalmi rendszer. Herczeg Adrienn olyan keményen tudja mondani vallatójának, az inkvizítornak, hogy „Hitvalló keresztyén asszony vagyok”, hogy azzal egy egész rendszert ír le: itt most ez az elvárás, és én ez vagyok.
Meglepő módon a tömegjelenetek (és -pszichózis) nagy tudója és rendezője most mégis az intim helyzetekben erős. Elsősorban a Stohl András–Herczeg Adrienn alakította páros, a feddhetetlen Proctorék, akik mégis bedarálódnak ebbe a mindenkit cinkossá vagy áldozattá nyomorító rendszerbe. Együttlétük finoman hiteles, mint egy sebzett (megcsalással sújtott), de összetartozó, egymás iránt valódi szolidaritást érző házaspáré. Hevér Gábor kiváló mint meggyőződéses, majd a hatalomtól egyre távolodó elnyomó; Szilágyi Csenge erős, izgalmas szerető, Péter Kata kétségbeesett, emberi, sodródó szolgáló. Lukács Sándor orvosa, ez a kívülálló cinikus, iszákos öregúr, játékos alak.
Az Istenítéletben sok az Isten és az ítélet is. Előbbinek neve jószerével mindig üresen cseng – mint általában a magyar színházban, tenném hozzá elnagyoltan. A képmutatók Istenéről nem tud hitelesen beszélni az előadás, talán csak Hegedűs D. tudja tartalommal mondani a „Halleluját” a legváratlanabb helyzetekben. A vallás üres, megfoghatatlan, csak tiltásaiban és dogmáiban jelen lévő elnyomó Istene áll szembe valami belső Istennel, moralitással, megélt tisztességgel, érvényes hittel – s ez utóbbinak Stohl András kölcsönöz igazán nagy formát. Tudatos vagy sem, éppen annak a szájából, jelenlétéből válik igazzá a hit kérdése, aki az Isten, vallás szavakat ki sem kell mondja: Stohl, Herczeg Adrienn, Péter Kata.
A mindenkori történelem nagy olvasztótégelye (a darab eredeti angol címe – The Crucible – ezt jelenti), sőt emberhússal táplált hatalmas kemencéje ég a színpadon, mint egy Auschwitz-allúzió; oda hajítják be a százakat, akikre a hatalom szemet vetett. Stohl András végül dilemmája csúcsán, rettentő erővel, hittel, kétségbeeséssel, belső emberi tartalommal tudja azt mondani, hogy semmi nem maradt számára, csak a tiszta neve. Ez a mondat úgy csillog a nagy színházban, mint egy hatalmas fáklya, egy kétségbeesett kiáltás. Egy olyan világban, ahol annyi ember rendre, naponta veszíti el saját neve hiteles tartalmát. „Ezeknek sírsz?”, kérdezi az asszonytól szeretettel a halál küszöbén, majd megismétli az „Ezeknek?” klasszikus poénját. Pedig itt nem vicc.
Vígszínház, február 2.
