Tompa Andrea

Van minek örülni: közelmúltról szóló új magyar dráma nagyszínpadon. Végre nem ugyanazok a darabok forognak körbe, hanem új szöveg születik, sőt: a rendszerváltás drámája.

Amikor anya és fia az összecsapás hevében ilyeneket vág egymás fejéhez, hogy az egyik, a színésznő „rutinos iparos”, aki „szar darabokban” játszik, az anya pedig felbőszülten azzal sértegeti a fiát, hogy „te még egy bohózatot sem tudnál megírni, te civil”, kiderül, hogy a civil a legnagyobb sértés.

„Hogyan kellene erről beszélni?” – teszik fel a kérdést a menekültekről készült előadások. Van-e színházi nyelvünk hozzá? Kinek és minek a nevében szólaljunk meg, mikor azt sem tudjuk, hogy mi van? Az előadások maguk is reflektálnak saját bizonytalanságukra.

A Lúzer után Schilling Árpád továbbmegy a vesztesek történetének elbeszélésében.

A szegényeket „tematizáló” operabálban éppen egy orosz herceget mutatnak be az ájuldozó hölgyeknek, mire valaki megjegyzi: „Szegény anyámat is megerőszakolták az oroszok.” Sietve érkezik a replika a fő politikai tekintélytől: „Ez csak természetes.” A színpadi helyzet jó is lehetne: a Mohácsi-operett helyszíne a végtelen pazarlását és gazdagságát villogtató elit mulatsága, amelyre egy díszszegényt is meginvitálnak. És ahol persze úgy jótékonykodnak, hogy sehogy.

Egy ilyen előadás után az első gondolat a bírálhatatlanság.

Bíznak a szép jövőben, dalolják. S hogy 1695-ben vagyunk, nemrég vertük ki német segítséggel a törököt. Megint keresztények lettünk, de mennyire, bár a fejeken pusztán megszokásból még ott van a turbán és a fejkendő.

Nem annyira meglepő, mint első hallásra gondolnánk: Nemcsák Károly alakítja Othellót a József Attila Színházban.

A színész félhomályban áll, feje lehajtva, háttal van a közönségnek, mint amiről nem vesz tudomást.

Horváth Csabát mindig is a nagy történetek érdekelték, Bartók A csodálatos mandarinja volt az egyik csúcsteljesítménye. Ám míg a Mandarin korában Horváth koreografált és táncolt a színpadon, most rendez és beszéltet. Az elmúlt években súlyos történeteket mesél a gyönyörű A nagy füzettől kezdve az antik drámákig. Most egy nagy orosz regényt ölel, olvastat, fogalmaz testté-képpé. Szinte közös olvasássá is válik ez a ráérős, hosszú előadás – hossza, terjedelme, vállalása egyszerre erénye és némiképp terhe is a produkciónak.

Már a plakátja is kicsit ijesztő, de erre mondhatjuk, hogy a plakát még nem része a műalkotásnak, pusztán marketingeszköz. Vajon az előadás csak felhasználja a kormánypropaganda kék plakátjait mint képi ikont, vagy van hozzánk szóló mondandója róla, tűnődöm.

„Azt is el tudom képzelni, hogy hídember leszek” – mondja a Radnóti Miklós Színház frissen kinevezett vezetője, aki jövő februárban veszi át Bálint Andrástól az irányítást.