A mű készül, címei, témái változnak, folyik valami külső-belső keresés; külső is, hisz ha valamit ma Ustawkaként hirdetnek, az esetleg veszélyes hívószóvá alakul. Képzeljünk el Ultrák vagy Kopaszok címen színdarabokat; amelyeken egyszer csak megjelenik az „érintett közönség”, olyanok, akik nem kifejezetten járnak kortárs színházi darabokra a Trafóba.
Úgy tűnik, a közönség soraiban most is vannak ultrák, azaz van két atyafi, egyik kopasz és szekrény méretű, önfeledten ünnepelnek, amikor a színpadi történetben a Fradi győz. Élet és színház izgalmasan ér össze. A klub terében a színpadi pástot két oldalról üljük körbe, kilátással egymásra, mint egy igazi meccsen; ugyanannak a sornak a túlsó végén látom a három rendező közül kettőnek az arcát. Bár nem tételezik magukat rendezőnek; az improvizáció alapján készült mű színészeinek „néha a körmükre néztek: Kárpáti Péter, Benkó Bence és Fábián Péter”, írja a színlap. Kárpáti Péter az elmúlt években sok kis finom, laza darabot írt és rendezett a színészi improvizációk felhasználásával, akárcsak a k2-s fiatalok (Benkó és Fábián), akik az egyik legígéretesebb csapat ma. Milyen jó, hogy most összedolgoznak.
Bevallom, nekem ez az ustawka új fogalom, s mivel mégiscsak megmaradt az Újpest radikális drukkereit tematizáló darab egyik mozzanataként, kissé naiv nézőnek érzem magam. Az ustawka, írja egy szakértői oldal, két ellentétes focitábor drukkereinek szabályos, megbeszélés szerinti megmérkőzése, verekedése, aminek játékszabályai vannak: a fiúk a két csapatból egyenlő számban, megbeszélt időben kimennek és keményen elpáholják egymást, fogvédő és bandázs engedélyezett, harci eszközök nem. „Lebeszélt móka”, fogalmaz a szakértői oldal.
Laza a színpadi kezdés, és tényleg mókás: három fiú zenét hallgat, rágcsál, söröz; ráérősen váltogatnak mondatokat, egész kicsit szívatják egymást, lájtos hatalmi játékok. A játékmód a legtermészetesebb, ha a büfében látnánk, fel sem tűnne. Majd élesedik a helyzet, formát ölt a téma: az Újpest-szurkolók, felöltve a „Lila cápa” csapatnevet, kreatív ötletelésbe és szurkolódalok írásába fognak. Elszabadulnak az energiák, az ötletek, a cifra káromkodások, irónia és önirónia finom keveréke – pedig „kultúremberek vagyunk”, különböztetik meg magukat a bunkóktól. Viccesek, elevenek, akármeddig elnézegetném.
Az egyik legizgalmasabb figura – ilyen állatábrázolást sose láttam még – a Dongó nevű kutya; egy fiú lassan kutyává változik, a szurkolói tábor alaptagja lesz, a Vezér kutyája, de finom játék lépteti ki-be állati/emberi lényéből. A fiúk fekete egyenruhához jutnak, majd jön a csúcspont: a meccs. Őrjöngésük, lelkesedésük, csalódottságuk 100 fokon forr.
A témaválasztás remek és fontos, a fiúk itt vannak köztünk. Az ábrázolás izgalmas, mert ezek az emberek nemcsak viccesek, de beszűkült szellemükkel együtt nevetségesek és szerethetők is olykor, és ha kell, agresszívek és ijesztőek. Az aranymetszés a meccs, az azt követő csalódást hosszúra nyúló piálással borogatják; nem őrjöngő düh, inkább spleenes a hangulat. Amíg világosak a rendezői feladatok, amelyre a színészek improvizálnak, és a cél, ahova egy jelenetnek el kell jutnia, addig ez a lassú, sokszor a locsogás, idétlenkedés, játszadozás mentén szerkesztett előadás halad valamerre.
A darab második része a kapcsolati rendszer – öt fiú, ebből egyik kutya, illetve két lány – szétbomlása; itt már kicsit nehezebb együtt haladnom a történésekkel. Nem klasszikus drámai vonalvezetés, ami a felépített viszonyokat tudatosan szétbontja, hanem mintha maguktól mennének szétfele a dolgok, szakadnak le egymásról az összetartozó emberek. Kicsit elerőtlenedik az utolsó harmad, gyengülnek az állítások, mintha fogyna a kockázat.
Ez a vidám darab szomorú kép erről a férfias játékról, amiben a nők is részt vesznek szerencsére: belesodródnak, hagyják magukat, vagy épp lenyűgözi őket a macsó erő. Bár tök nem macsók, vagyis a látszat és a jelentés élesen szétválik, inkább szétmállik: a fiúk téblábolnak, üresben kattognak, idétlenek, mégis félelmetesek. A színészcsapat kiváló, együttlétük finom, gazdag: Boros Anna, Borsányi Dániel, Domokos Zsolt, Horváth Szabolcs, Piti Emőke, Rózsa Krisztián, Viktor Balázs.
Előadás után azt hallottam, hogy a fradista ultráknak tetszett a darab, bár nehezményezték, hogy nincs jelen az „értő közönség”. Kicsit aggódnék, ha nagyobb számban jönnének. Azért különös, hogy a kortárs színház békés harcmezején ennyire egyetértünk, bár a tetszést a Fradi színpadi sikerének tulajdonítom. Ahogy én is azzal távoztam, hogy még sosem érdekelt ennyire a foci. Úgy tűnik, mindannyian kaptunk valamit.
Trafó, február 26.
