Ebben a 2002-es műben a barokk zenét, valamint a hétköznapi nyelvet és mindennapiságot házasította, a hagyományt egyfajta amatőr színházi stílussal. Bemutatója évében az előadás járt már Párizsban, a Le Monde elismerően írt a „szenvedélyes, ismeretlen fiatal művészről”, miközben itthon a kritikusok kissé értetlenül mustrálgatták a művet. Aztán valahogy mégis áttört – vitte a saját belső tüze. Mára számtalan Parasztopera-bemutatót tartottak, hisz nemcsak az előadás, de a darab is maradandónak bizonyult – már amennyire lehetséges maradandóság a színházban. Az itt kidolgozott énekbeszédhez Pintér aztán időről időre visszatért, de erős társulatának, saját zárt közegének biztonságos dobozából eddig nem lépett ki.
A bajnok operai szerkesztésű módszertana tehát régi, majdnem másfél évtizedes. Ez a mű kilépés is, visszatérés is: Pintér tűzijátékszerű találkozása a Katona hét színészével, visszatérés az opera műfajához, a fent és a lent, a komoly és a könnyű határátlépéséhez. Szabályos, biztonságos zenés keretet hozott létre a két alkotó, Pintér és zenei vezetője, Kéménczy Antal. Relatíve rövid (a „prózai” Pintéreknél rövidebb), tömör, feszes mű születik, aminek színpadi ereje éppen telítettségében, feszített előadásmódjában van. A zene és a szöveg összecsapása, a mindennapi nyelv és életanyag operává emelése nagy levegőjű, emelt szintű valóságot kínál: nem kisszerű, realista emberi és hatalmi játék (a kettő szorosan olvad össze), hanem valódi teátrális játék. Vélhetőleg sokat fogják játszani, és mivel keretei ilyen pontosan kijelöltek, még talán mások is megkívánják.
A bajnok valamennyi pillanata énekelt; Puccini A köpeny című egyfelvonásos (egyébként szintén alig egyórás) művének zenei és történetanyagából indul ki, az opera számos zenei és drámai motívumát felhasználva. A 19. századi, kikötői uszálytulajdonos, valamint felesége és egy matróz szerelmi háromszöge megérkezik a Verőcsény nevű, nagyon is mai magyar realitású városba, ahol az életerős, nagyvad polgármester immár negyedszerre győzi le ellenfeleit. Hogy milyen eszközökkel, azt csak valóságismeretünk alapján sejthetjük. A felesége és közte valami nincs rendben, ezt már az első megszólalásból tudjuk: Margit iszik, Attila szivarozik; harcolnak.
A hatalom hátulnézete, nem a nyilvánosság felé látható arca az est témája, bár éppen egy színház nyilvánosságában ülünk. Attila győzelmi ünnepén a sajtómunkások (Puccini halászainak, matrózainak távoli visszfényei) a kampányfőnök irányításával közvetítik a sikert. A háromszög harmadik szereplője az olimpiai bajnok Julcsi, de a mű feszültsége, izgalma éppen a sokszögesítés: az emberi kapcsolatok, szerelmi viszonyok irányításában mindenki benne van – a láthatatlan, távol lévő gyermek, a média, a politikai szereplők –, kivéve a boldogtalan szerelmeseket. Ebben a hátul- vagy alulnézetben a győztes polgármester saját közegében igazi macsó állat, aki mellett egy nő „takarító állatnak” tartja magát. A férfi mindent, de mindent tud irányítani, őt meg olykor a pornó vagy a drog gyűri maga alá, de főleg a politikai mechanizmusok. Mindenki vesztes lesz tehát, elsősorban persze a saját narcizmusában fuldokló, semmilyen eszköztől vissza nem riadó vezér. A cím minimum visszájára fordul, miközben a nyilvánosság felé a családi idill megőrződik.
Pintér (és dramaturgja, Enyedi Éva) fordulatos, humoros, erős váltásokkal, késleltetett felismerésekkel és titkokkal átszőtt művet szerkesztett, igazi szappanoperát. A Puccini-átirat további Puccini-áriákkal gazdagodik a darab vége felé, egyre magasabb hőfokra emelve az előadást, míg a Nessun dorma ária „Győzni fogok” refrénje meg nem szólal… a bukottak szájából.
A Katona színészei megdöbbentően új arcukat mutatják: a színészi professzionalizmus, a játék gazdagsága és árnyaltsága kivételes zenei tudással párosul Nagy Ervinnél, Rezes Juditnál, aki talán legjelentősebb alakítását hozza. Jordán Adél finom, erőteljes; Rezessel való kettősüknek, reménytelenségüknek drámai ereje van. Bezerédi Zoltán még sosem kapott ekkora lehetőséget a Katonában, recitativói, szövegmondása kiválóak, gesztusai élesek.
Amíg a média most fel nem hívta rá a figyelmet, nem ismertem a bulvárpletykát, vagyis tudatlanul ültem a bemutatón. Ez a pletyka egy volt polgármester házasságáról szól, s benne egy harmadik szereplőről, egy sportolónőről. A színház, az alkotók elhárítják a bulvárhír és az előadás összefüggését, de mi, nézők attól persze még összekapcsolhatjuk őket, elsősorban a polgármesteri szerep és a sportolónő motívumai alapján. Az viszont mindenképpen aránytévesztés, hogy a viharos mértékű reakció, a cikkek nagy része szinte csak ezt emeli ki az előadásból. Engem a bulvár cseppet sem érdekel, ahogy mások magánélete sem: amit nem mondanak el magukról a szereplők és nem törvényellenes, az nincs. Az emberi drámák azonban annál „mai magyarabbak” ezen az estén, például az a dráma, hogy két nő számára nincs közös boldogság.
Katona József Színház, március 19.
