A budapesti kőszínházak folyton ismétlődő, igen ritkán innovatív, úgynevezett klasszikus repertoárra épülnek. A remake-ek korát éljük, a már bevált darabokét, a biztosra menését, az újrarendezésekét. Kortárs drámaírók alig dolgoznak színházakban. Olyan vállalások, mint Mikó Csaba Apátlanokja az Örkényben, elvétve találhatók (ilyen a Katona Az Olaszliszkai című darabja ebben a szezonban). Pedig látni lehet, mennyivel frissebb, tartalmasabb egy olyan írói szöveg, amely mögött kortárs világ, netán saját nemzedéki tapasztalat van. Mikó Csaba, a legalább egy évtizede feltűnt drámaíró rengeteget várt arra a pillanatra, amíg egy színház kockáztat; a darab ősbemutatója egyébként Németországban volt két éve. Lehet, hogy bolond, aki poétának megy ma ebben az országban, de még bolondabb, aki drámaírónak.
Az apátlanság az irodalom nagy témája: a 19. század a nagy apagyilkosságok irodalma volt – lásd Karamazov testvérek –, a 20. század pedig az eltűnt, háborúban felőrlődött, morálisan széthullt vagy, mint Mikó Csabánál, a rendszerváltás előtt-alatt ledarált családfenntartóké. Az Apátlanok apája, mint egy hamleti szellem, hátrahagyja örökségét, szellemit és lelkit, ám sosincs jelen a maga valójában. Hiszen apa mindig dolgozik, a családért, a nyolcvanas években született hat gyermekéért. A szülők végső soron nem elérhetők, csak terhük, eszményeik, elvárásaik vésődnek bele gyerekeikbe – klasszikusan rendellenes család ez, amely mégsem tud egyebet, mint egymásba kapaszkodni. Ezt a családtörténetet bontja ki ez a dráma; az anya a „változást szüli”, azaz magát a rendszerváltást, egy új, távlatosnak hitt, végre jövővel rendelkező nemzedéket. A történet 2010-ig ível. Mikó világa egyszerre valóságos és mégis tágas, nem realistán szűk; minden jól megragadható figurájának eszményei, belső története van, a szereplők képesek egymáshoz kapcsolódni szituációkban, és reflektálni, monologizálni újszerű drámai alakzatokban. Az időt szabadon, felszabadultan kezeli, ironikus, önironikus és felkavaróan drámai is. Naiv és mégis bonyolult, árnyalt. Dramaturgiailag klasszikus fordulatokkal él: születés, esküvő, halál, titkok.
A legnagyobb gyermek apai parancsra korán beáll dolgozni, gyorsan családot alapít; a „széplány” tanul, majd mégis a férjhez menést („a családot” választja); a csúnya szűzlány messianisztikus eszményekbe menekül; a középső fiú vállalkozó-milliárdos akar lenni, majd börtönben köt ki. Az anya – aki szintén egy „érzelmileg hiányzó” anya – a beteg nagyfiút ápolja, aki nemsokára meghal. És ott a kicsi, aki mindent tud, mégis mindenen kívül van.
A dráma közvetlen, egyszerű megszólalásokból indul, ami 1980-ban vagy ma is ugyanúgy érvényes: a család az első, állítják, mert másban nem bízhatsz; ezt a bizalmat rombolta szét Sztálin, Rákosi és a többiek. Ez a direkt megszólalás az est egyik ereje: hozzád beszél. Gáspár Ildikó rendezése, színpadi világa erre a közvetlen színészi beszédmódra és egy erős, játékos és egyedi vizuális világra épít (díszlet: Boros Lőrinc, videó: Szöllősi Géza, Bánki Ákos). A rajzolt-vetített díszlet, a tömegkultúra képei, zenéi – ennyi humort és innovációt látványban alig látni magyar színházban.
A gyermekhad kiváló: az örök munkásszerepben lévő Nagy Zsolt, a flegma Polgár Csaba, a játékos-cinikus Tenki Réka, az eszményeit soha fel nem adó Takács Nóra Diána és Patkós Márton e. h. kiváló jelenlétével. A legfőbb zárvány az anya, Kerekes Éva megdöbbentően egyszerű, tiszta, megbocsátó, mégis megsemmisítő mondatai az élet, saját élete végső értelmetlenségéről. Ez az anya sosem lép túl a lakás, házimunka, gyermeknevelés, asztalterítés körein, gondolatait felnőtt gyermekeivel sem lesz képes megosztani. A dráma szépen rajzolja fel az egyes sorsokat, a becsapottság feletti dühöt: akár elment valaki egyetemre tanulni, akár melós lett 18 éves korától, akár mélyen hívő szociális munkás, egyikükből sem lett a jövő záloga, egyikük sem lehet elégedett a sorsával. Mert ebben a fiatal, majd egyre kevésbé gyermeki kapitalizmusban, a rendszerváltás után két évtizeddel kiürülnek a család, a munka, az emberi kapcsolatok nagy eszményei.
Az előadás és a dráma azonban nem tudja elvarrni a 2010-ig futtatott, erős társadalomkritikus olvasatot kínáló sorsokat; a vége szakadozottabbá válik. Sem elvarrni, sem nyitva hagyni nem tudja vagy nem akarja a történeteket. Inkább didaktikusan, szentenciózusan mondja ki az egyes szereplőkről azt, amit úgyis tudunk: ezekre az emberekre nem bízható a jövő. Nincs nekik. A dráma brechties záróakkordjai – „Megfélemlítette és megnyomorította őket a kommunizmus. Elárulták, becsapták és kihasználták mindkettejüket” – ugyanazt a közvetlen megszólalást tartalmazza, mint az eleje, csakhogy ezek a szavak már nem mutatnak túl önmagukon, és mire kimondatnak, már tudom: kíméletlen történetük a mi történetünk. Mint akik nincsenek benne a saját jövőjükben.
Örkény Színház, január 17.
