Színház

Nem bízható rájuk

Mikó Csaba: Apátlanok

  • Tompa Andrea
  • 2016. február 21.

Színház

Van minek örülni: közelmúltról szóló új magyar dráma nagyszínpadon. Végre nem ugyanazok a darabok forognak körbe, hanem új szöveg születik, sőt: a rendszerváltás drámája.

A budapesti kőszínházak folyton ismétlődő, igen ritkán innovatív, úgynevezett klasszikus repertoárra épülnek. A remake-ek korát éljük, a már bevált darabokét, a biztosra menését, az újrarendezésekét. Kortárs drámaírók alig dolgoznak színházakban. Olyan vállalások, mint Mikó Csaba Apátlanokja az Örkényben, elvétve találhatók (ilyen a Katona Az Olaszliszkai című darabja ebben a szezonban). Pedig látni lehet, mennyivel frissebb, tartalmasabb egy olyan írói szöveg, amely mögött kortárs világ, netán saját nemzedéki tapasztalat van. Mikó Csaba, a legalább egy évtizede feltűnt drámaíró rengeteget várt arra a pillanatra, amíg egy színház kockáztat; a darab ősbemutatója egyébként Németországban volt két éve. Lehet, hogy bolond, aki poétának megy ma ebben az országban, de még bolondabb, aki drámaírónak.

Az apátlanság az irodalom nagy témája: a 19. század a nagy apagyilkosságok irodalma volt – lásd Karamazov testvérek –, a 20. század pedig az eltűnt, háborúban felőrlődött, morálisan széthullt vagy, mint Mikó Csabánál, a rendszerváltás előtt-alatt ledarált családfenntartóké. Az Apátlanok apája, mint egy hamleti szellem, hátrahagyja örökségét, szellemit és lelkit, ám sosincs jelen a maga valójában. Hiszen apa mindig dolgozik, a családért, a nyolcvanas években született hat gyermekéért. A szülők végső soron nem elérhetők, csak terhük, eszmé­nyeik, elvárásaik vésődnek bele gyerekeikbe – klasszikusan rendellenes család ez, amely mégsem tud egyebet, mint egymásba kapaszkodni. Ezt a családtörténetet bontja ki ez a dráma; az anya a „változást szüli”, azaz magát a rendszerváltást, egy új, távlatosnak hitt, végre jövővel rendelkező nemzedéket. A történet 2010-ig ível. Mikó világa egyszerre valóságos és mégis tágas, nem realistán szűk; minden jól megragadható figurájának eszményei, belső története van, a szereplők képesek egymáshoz kapcsolódni szituációkban, és reflektálni, monologizálni újszerű drámai alakzatokban. Az időt szabadon, felszabadultan kezeli, ironikus, ön­ironikus és felkavaróan drámai is. Naiv és mégis bonyolult, árnyalt. Dramaturgiailag klasszikus fordulatokkal él: születés, esküvő, halál, titkok.

A legnagyobb gyermek apai parancsra korán beáll dolgozni, gyorsan családot alapít; a „széplány” tanul, majd mégis a férjhez menést („a családot” választja); a csúnya szűzlány messianisztikus eszményekbe menekül; a középső fiú vállalkozó-milliárdos akar lenni, majd börtönben köt ki. Az anya – aki szintén egy „érzelmileg hiányzó” anya – a beteg nagyfiút ápolja, aki nemsokára meghal. És ott a kicsi, aki mindent tud, mégis mindenen kívül van.

A dráma közvetlen, egyszerű megszólalásokból indul, ami 1980-ban vagy ma is ugyanúgy érvényes: a család az első, állítják, mert másban nem bízhatsz; ezt a bizalmat rombolta szét Sztálin, Rákosi és a többiek. Ez a direkt megszólalás az est egyik ereje: hozzád beszél. Gáspár Ildikó rendezése, színpadi világa erre a közvetlen színészi beszédmódra és egy erős, játékos és egyedi vizuális világra épít (díszlet: Boros Lőrinc, videó: Szöllősi Géza, Bánki Ákos). A rajzolt-vetített díszlet, a tömegkultúra képei, zenéi – ennyi humort és innovációt látványban alig látni magyar színházban.

A gyermekhad kiváló: az örök munkásszerepben lévő Nagy Zsolt, a flegma Polgár Csaba, a játékos-cinikus Tenki Réka, az eszményeit soha fel nem adó Takács Nóra Diána és Patkós Márton e. h. kiváló jelenlétével. A legfőbb zárvány az anya, Kerekes Éva megdöbbentően egyszerű, tiszta, megbocsátó, mégis megsemmisítő mondatai az élet, saját élete végső értelmetlenségéről. Ez az anya sosem lép túl a lakás, házimunka, gyermeknevelés, asztalterítés körein, gondolatait felnőtt gyermekeivel sem lesz képes megosztani. A dráma szépen rajzolja fel az egyes sorsokat, a becsapottság feletti dühöt: akár elment valaki egyetemre tanulni, akár melós lett 18 éves korától, akár mélyen hívő szociális munkás, egyikükből sem lett a jövő záloga, egyikük sem lehet elégedett a sorsával. Mert ebben a fiatal, majd egyre kevésbé gyermeki kapitalizmusban, a rendszerváltás után két évtizeddel kiürülnek a család, a munka, az emberi kapcsolatok nagy eszményei.

Az előadás és a dráma azonban nem tudja elvarrni a 2010-ig futtatott, erős társadalomkritikus olvasatot kínáló sorsokat; a vége szakadozottabbá válik. Sem elvarrni, sem nyitva hagyni nem tudja vagy nem akarja a történeteket. Inkább didaktikusan, szentenciózusan mondja ki az egyes szereplőkről azt, amit úgyis tudunk: ezekre az emberekre nem bízható a jövő. Nincs nekik. A dráma brechties záróakkordjai – „Megfélemlítette és megnyomorította őket a kommunizmus. Elárulták, becsapták és kihasználták mindkettejüket” – ugyanazt a közvetlen megszólalást tartalmazza, mint az eleje, csakhogy ezek a szavak már nem mutatnak túl önmagukon, és mire kimondatnak, már tudom: kíméletlen történetük a mi történetünk. Mint akik nincsenek benne a saját jövőjükben.

Örkény Színház, január 17.

Figyelmébe ajánljuk

Fülsiketítő hallgatás

„Csalódott volt, amikor a parlamentben a képviselők szó nélkül mentek el ön mellett?” – kérdezte az RTL riportere múlt heti interjújában Karsai Dánieltől. A gyógyíthatatlan ALS-betegséggel küzdő alkotmányjogász azokban a napokban tért haza a kórházból, ahová tüdőgyulladással szállították, épp a születésnapján.

A szabadságharc ára

Semmi meglepő nincs abban, hogy az első háromhavi hiánnyal lényegében megvan az egész éves terv – a központi költségvetés éves hiánycéljának 86,6 százaléka, a teljes alrendszer 92,3 százaléka teljesült márciusban.

Puskák és virágok

Egyetlen nap elég volt ahhoz, hogy a fegyveres erők lázadása és a népi elégedetlenség elsöpörje Portugáliában az évtizedek óta fennálló jobboldali diktatúrát. Azért a demokráciába való átmenet sem volt könnyű.

New York árnyai

Közelednek az önkormányzati választások, és ismét egyre többet hallunk nagyszabású városfejlesztési tervekről. Bődületes deficit ide vagy oda, választási kampányban ez a nóta járja. A jelenlegi főpolgármester első számú kihívója már be is jelentette, mi mindent készül építeni nekünk Budapesten, és országszerte is egyre több szemkápráztató javaslat hangzik el.

Egymás között

Ahogyan a Lázár János szívéhez közel álló geszti Tisza-kastély felújításának határideje csúszik, úgy nőnek a költségek. A már 11 milliárd forintos összegnél járó projekt új, meghívásos közbeszerzései kér­dések sorát vetik fel.

Mit csinál a jobb kéz

Több tízmillió forintot utalt át Ambrózfalva önkormányzatától Csanádalbertire a két falu közös pénzügyese, ám az összeg eltűnt. A hiány a két falu mellett másik kettőt is nehéz helyzetbe hoz, mert közös hivatalt tartanak fönn. A bajban megszólalt a helyi lap is.

Árad a Tisza

Két hónapja lépett elő, mára felforgatta a politikai színteret. Bár sokan vádolják azzal, hogy nincs világos programja, több mindenben markánsan mást állít, mint az ellenzék. Ami biztos: Magyar Péter bennszülöttnek számít abban a kommunikációs térben, amelyben Orbán Viktor is csak jövevény.

„Ez az életem”

A kétszeres Oscar-díjas filmest az újabb művei mellett az olyan korábbi sikereiről is kérdeztük, mint a Veszedelmes viszonyok. Hogyan csapott össze Miloš Formannal, s miért nem lett Alan Rickmanből Valmont? Beszélgettünk Florian Zellerről és arról is, hogy melyik magyar regényből írt volna szívesen forgatókönyvet.

„Könnyű reakciósnak lenni”

  • Harci Andor

Új lemezzel jelentkezik a magyar elektronikus zene egyik legjelentősebb zászlóvivője, az Anima Sound Sys­tem. Az alapító-frontember-mindenessel beszélgettünk.