Nemcsáknak ez legalább a tizedik Shakespeare-szerepe 1981-ben indult színészi pályáján, és volt idő, amikor jelentős formátumú rendező mellett dolgozott; Ruszt Józseffel kétszer is. Legutóbb Kerényi Imre rendezte őt Shakespeare-darabban, akinél Claudius volt. Tehát nem mindig csak telenovellákban játszott. A telenovellákból „visszajönni” színészként, csehovi–shakespeare-i mélységekbe lehetetlen, ha nem épül emellett, ezzel párhuzamosan egy valódi, gazdag színészi pálya, ezért is tűnik el annyi sorozatszínész a karakterével együtt. A sorozatokból a karakter rögzül, de a valódi színészi munkákból egy bonyolult, árnyalt személyiség épül, nem egy Vágási Feri.
Nemcsák Károly színészete sorozatszínészként sem hitelességen alapult, a Szomszédok Vágási Ferijének játékmódja didaktikus, plakát- és példázatszerű. Othellója is rendkívül egyszerű figura, semmiféle belső élete nincs, minden jelenetben, helyzetben egyetlen, „rendkívül drámainak” gondolt arca és hozzá méltó testtartása van. Hol nagyon haragszik (az ellenfelére), hol negédesen ölelget (asszonyát), hol összevont szemöldökkel vívódik némán, vagy rejtett arccal szenved (jobb is, hogy nem látjuk). Az általa alakított embernek nemcsak hitelessége nincs, de még folyamatossága sem. Egyszerűen dilettáns színészet, amiben minden rendkívül felnagyított és teljesen egyértelmű, árnyalatok nélküli. Színrelépésekor – szerencsétlenségére egy nála sokkal jobb Jágó (Szalma Tamás) után lép be – már látható: emberi viszonyokra sem alkalmas ez a játék, nem tud senkihez kapcsolódni. Mindez persze már rendezés kérdése – és az nemigen van.
Az Othello eljátszására, mint bármely darabra, mindig van ok: egyrészt, ha vannak hozzá színészek, másrészt némi gondolat. A gondolathiány riasztó a József Attila Színház színpadán. És némely színpadi javaslatokat, útirányokat inkább aggódva figyelek, vajon hová vezetnek. Szalma Tamás egy másik, végiggondolt előadásban eljátszhatná Jágót, mert volna hozzá színészi tudása, itt azonban hiába bizonygatja nagy dühvel, hogy „gyűlöli a mórt”, ennek semmi oka vagy következménye. A valaha tehetséges előadásokat színre vivő Telihay Péter rendezőnek a mai Magyarországon semmi mondandója az idegengyűlöletről. A halványbarnára festett Nemcsák-Othello mór, azaz fekete is, meg nem is, ám ebben a színházban posztkolonialista elméletekről és arról, hogy ma már nem lehet színészeket büntetlenül (értsd: reflektálatlanul) barnára festegetni, nem hallottak. Milyen ügyes az operaházban játszott Otellóban a fekete szín használata, nem a testeken, hanem a felületeken! Itt a cipő fölött kivillanó láb fehér.
Jágónk égre tekint, mikor „a mór” szimbólumaként vörös fény kíséretében arab szakrális zene szólal meg, nagyon várom, mi mondandója van az előadásnak itt és most az iszlámról. Nos, semmi, puszta illusztráció, nem több, mint a sötétben, átdíszletezéskor használt töltelékzene. A szakrális zene még fellobog majd a gyilkolási jelenetben a hatalmas ágyon, amiben egy egész többnejű házasság elfér, mintha csak valami „arab rítus” volna a hűtlen nők megfojtása; az ember szinte fél belegondolni, mit is állít itt az előadás egy olyan másik kultúráról – kellőképp ködösen van megfogalmazva Shakespeare-nél –, amely közelebb került ma Magyarországhoz, mint bármikor a török hódoltság óta. A színészként jobb sorsra érdemes Fekete Réka-Thália mint Desdemona kendőket lebegtet folyton, kombinéra vetkőzik, hajat igazgat, egyszóval szép nő, erről semmi más mondandó nincs. Ijesztő, amit az előadás a nőkről állít: szép szexuális tárgyak. A színésznő még emberi dimenziót is adna alakjának, azaz nem csak nő és tárgy kívánna lenni, ám a rendezés nem épít erre. Arra a kérdésre sem érdemes választ várni, hogy ez a nő miért szeret bele ebbe az Othellóba. Azzal sem kezd az előadás semmit, hogy a két színész közt biológiailag legalább három évtizednyi korkülönbség van, Othello Desdemona papája lehetne. És végső soron mintha annak sem volna semmi oka, hogy Jágónk az afrikait miért gyűlöli annyira, vagy pusztán azért, mert afrikai? Vagyis mintha jóvá lenne hagyva az, hogy aki fekete, azt gyűlölni lehet. Bármilyen gondolati úton indulnánk, mindenütt zsákutcába jutunk, semmire nincs válasz. Az időtlenségbe rendezett darabban – sokat és feleslegesen forgatott vastraverzek (díszlet: Csík György), zavaros elképzelés szerint megvarrt ruhák (jelmez: Laczó Henriette) közt – a tömegjelenetek és gyilkosságok a legkínosabbak, a hónaljon szúrástól a hiteltelen haldoklásokig.
A József Attila Színház délutáni közönsége kivétel nélkül csak idős nézőkből, főleg asszonyokból áll. Budapest legendásan hűséges közönsége jár ide (de vajon meddig, ha ennyire idős, és ezt kapja?). Fegyelmezetten figyelnek. Nagyon szeretném tudni, hogy ez a közönség mit gondol most, szívesen hallgatnám meg a véleményüket: úgy érzik, azt kapják itt, amit érdemelnek?
József Attila Színház, október 5.
