Színház

Már készül a te jövőd

Pintér Béla és Társulata: Fácántánc

  • Tompa Andrea
  • 2015.12.12 12:11

Színház

Bíznak a szép jövőben, dalolják. S hogy 1695-ben vagyunk, nemrég vertük ki német segítséggel a törököt. Megint keresztények lettünk, de mennyire, bár a fejeken pusztán megszokásból még ott van a turbán és a fejkendő.

A néző agya gyorsan pörgeti a történelemórák poros fájljait, bár fölösleges, a 17. század tudnivalói az első sorban már elhangzottak. Balról tisztelegj, mondják majd rendszeresen a darabban, amikor hol a Nyugat, hol a Kelet képviselői lépnek be és írnak új szabályokat (az elnyomót, a hatalmat, mint majdnem mindig, maga Pintér Béla játssza). Az első hosszú jelenet annyira széttartó irányokba mutat még – vallási szimbólumok, szent gyónások emlegetése, valami iskolaszerű struktúra, jelentéstevés, múlt és jelen –, hogy csak kapkodjuk szegény magyar fejünket, hogy ezt valami koherens rendbe, struktúrába rakjuk: hol vagyunk? Mi van?

Hogy aztán ez a gyönyörű történelmi káosz, ez a nagy fesztávú előadás kibontsa valódi szárnyait, minden szépen megtalálja helyét és értelmét, már amennyire ez a magyar történelemben lehetséges. Pintér nem kevesebbet fog át, mint négyszáz évnyi múltunkat a jelenig és a közelgő szebb jövőig, de nemcsak időben, térben is: a török, a magyar, a német (értsd: nyugati), majd az arab (értsd: keleti) térségben, Európán innen és túl. Ugyanakkor ezt a hatalmas, tág fókuszt szűkre is szabja, és valódi, zárt történetet mesél, egy iskola történetét, igazi emberi sorsokkal. Ebben az iskolában váltogatják egymást az igazgató(nő)k, küzdenek a hatalomért és a külső hatalmakkal. Az idősíkok abszurd kezelését, egymásra csúsztatását Pintér már kipróbálta a Kaisers Tv, Ungarnban, az egyik legremekebb darabjában, s ennek nyomdokain haladva új, még tágabb perspektívák nyílnak most: Magyarország jelen idejű és történelmi tapasztalatait, ambícióit széles európai vagy világkontextusba helyezi, egy olyan országét, amely mindig más tenyeréből eszik, valakitől függ, hódol, benyal.

Az iskola a mai magyar színház központi témája: az iskolában – hagyományos színháznéző számára láthatatlanul – fontos tantermi előadások mennek, tudatformálás, érzékenyítés zajlik. Másrészt az iskola maga is központi tér, képes modellálni egy társadalom működését. Ez a mostani abszurd nevelőintézet zárt világ. Talán mélyebb tartalma is lehet magának a címválasztásnak – a fácán őrületes, maszkulin násztáncára utal, amint tollait szétteríti és hódít. Az iskola, a szétterülő farok a hatalmi gyakorlatok szimbóluma tehát. Ám a farkat itt nők viselik, hogy képzavart keltsünk, csodás teátrális fejdísz kerül beiktatáskor az igazgatókra, ősi magyar pompa és párta egyben (Benedek Mari jelmeztervezőt dicséri). Ebben az iskolában szolgálnak a nagy fényességű vezetők. Az első, aki a Nyugattal (Pintérnél: nyugarral) békét köt, és kiderül, hogy többé nem lehet pofozkodni: Csákányi Eszter, nagy fényességű Erzsi néni. Csákányi kiválóan tudja a lágy, de tekintélyelvű, erőszakos, kontrolláló, igazi Kádár-kori figurát. Tanítványai kétségbeesve könyörögnek, hogy lehessen esti puszi, mert a megvonás a legnagyobb büntetés. Bukásakor legfőbb érveit hangoztatja sírva: „de én 44 éve” – mármint annyi ideje tanít, szolgál mint pedagógus.

Az előadás klasszikus shakespeare-i átöltözések és kortárs nemváltások játékára épül, hisz Pintér szereti a színházi truvájokat. A Nyugat leparancsolja a turbánt meg a fátylat. Gabika férfiként jön vissza, mert úgy viszont igazgatóvá választható. Az előadás nem is működne Pintér új színésze, a kivételes Tokai Andrea nélkül (a temesvári színház tagja, nem csiszolatlan gyémánt, hanem nagyon is jelentős rendezőkkel dolgozó művész). Tokai képes egy olyan nő-férfi átváltozást megteremteni, ami színészileg is, teátrálisan is lenyűgöző. Ő egy másik hatalom; halk, szenvtelen erőszakossága nem látható annyira, úgy veszi el feleségül választottját, mintha természetes volna, hogy egy nőnek nincs saját akarata. Stefanovics Angéla épp ezt tudja: egyetlen jellel, fejtartással, mozdulattal kommentálni a történéseket. Az ő átváltozása is látványos.

Pintér a jelenre alapjelekkel reflektál: egy gesztus, egy pici kellék. Az iskolába menedékkérő érkezik. A kegyes igazgató befogadja, de csak két hétre. Stefanovics eteti: arcán zöld maszk, fóliás szendvicset dob a földre, majd bemutatja László Petra gáncsolós mutatványát. Mindehhez áldozatként az iskola megalázott, lélekben megnyomorított tagjai asszisztálnak (a csapat fiatal színészekkel bővül: Krausz Gergő, Szabó Zoltán, Szakács Zsuzsa). Thuróczy Szabolcs mint örök Jumurdzsák, csodás loknijával a magyar iskola örök romlott technikatanára.

Pintér Béla új darabja ismeretlen ismerős. Pergő történetmesélés, játékos-ironikus kommentárok, fájdalmasan szebb jövőkép. Miközben a színpadon erős, drámai sorsok és helyzetek vannak. Stilisztikai rétegek, utalások, ismert szólamok, jelképek és referenciák karneválja. Simon and Garfunkel dalára felemelkedő igazgatók beavatása, a magyar himnusz jókedve, bősége. Az előadásban van néhány elvarratlan szálacska (hová lesz a házasság, miután a nő férfivá változott), a berekesztés pedig megjósolható, és nem eléggé erős – valami hiányzik a végén.

Aki látott már fácánt felröppenni, tudja, milyen nehéz teste van, nem repülésre találták ki a méreteit, nem egy sirály. Hát, az a darabbéli ország a maga kis négyszáz évével sem szárnyal. Csak az előadás.

Szkéné, október 24.

Neked ajánljuk