A szép összefonódásban élő gazdasági és politikai elit bulija megfelel az operetthagyománynak, amelyben gyakran a fent és a lent társadalmi osztályai találkoznak, megvan benne a mesei fordulat lehetősége, hogy a szegény felemelkedhet, hiszen a felemelkedés minden boldogság netovábbja. Mohácsi Jánosnak van operett-tapasztalata, egyik legjobb műve a Csárdáskirálynő finom átirata volt. Most eredeti operettet írt Mohácsi Istvánnal, benne Parti Nagy Lajos verseivel és Kovács Márton zenéjével. Itt is vannak „lenti” rétegek, például az operabálba be nem bocsátott, durván kigúnyolt kövér lány. (Ennek a kövérségnek az ábrázolása azonban – olyan színésznő által, aki alkatát tekintve eléggé különbözik a nádszál alkatú ifjú operabálozóktól – kínos, mert épp a visszájára fordítja a hatalom kérdését.
A reprezentáció által nem nevetjük ki a kövéreket elnyomó rendszert, hanem a kövéreken nevetünk, azaz mi magunk válunk elnyomóvá.)
Az operabál után a 2. felvonásban Balatonaligára megyünk, végül a reptéren futnak össze a szereplők és a szálak. Szerelmek szövődnek, szakadnak, bújócskáznak (lásd: Szentivánéji álom), házasságok dűlnek erre-arra, a nagy magyar–orosz üzlet forog kockán (lásd: Gazprom). Van néhány izgalmasan fonák jelenet, amely a szegény-gazdag konfliktust képes elhajszolni az abszurdig: amikor az operabál ijedt pincérnőjét megbüntetik, ruháitól megfosztják és elűzik, mert képes volt megetetni „a” szegényt, az operabál díszvendégét. Vicces, ahogy Pogány Judit szelfizik a szegénnyel, aki még cigány is.
„Kicsiben” a darab sokszor mulatságos, bár a humor túl ismerős más Mohácsi-darabokból. Ugyanakkor sokszor nem jön létre olyan televényszerű lét a színpadon, amiben a színészek oldottan, biztonságosan mozognak, hullámzanak együtt. A színészeket nem lehet kárhoztatni, az Örkény csapata ismeri a vígjátéki formákat, beleteszi az energiát, az új csapattagok is szépen muzsikálnak: Kurta Niké még jól is énekel, Nagy Zsolt „csak” jó, énekelni kevésbé tud, de figurája gyors, éles, játékos. És amikor Takács Nóra Diána szól dalban, akkor az meg is szólal rendesen. Némedi Árpád álomtitkárja remekül poentíroz, ügyesen kunkorított haját és egész habitusát tekintve felismerhető benne akármelyik államtitkár. Csuja Imre tizedszer elmondott poénja is tökéletes. Pogány Judit nagyon vicces, minden mondata remek.
„Nagyban” azonban inkább nem működik a háromfelvonásnyi, több mint háromórányi anyag. Az előadás nehezen kitapogatható alapgondolata talán az lehetett, hogy erről a közönyös, részvétlen, korrupt, politikával összefonódott elitről, a mai közéletet nyomokban tartalmazó világról meséljen el egy történetet, beoltva az operetthagyománnyal. Ez a nagyszerkezet azonban sehogy nem tud létrejönni, így az építményt nincs, ami megtartsa. A farnehéz előadást mintha minden jelenet el akarná mozdítani valamerre, hol erre (társadalomkritika), hol amarra (szerelmes duettek, örök fiatalok és gazdagok). Sok jelenet amolyan mohácsiasan szét van írva, a helyben toporgás – rövid párbeszédek, sűrű, abszurd félreértések, töredezett mondatok – nem is volna baj, ha aztán valahova kifutna az egész. De bevallom, nekem már az elején mindegy, hogy eladják-e a magyar ősi földet, a Szent László-töbröt az oroszoknak vagy sem (a töbör egyébként nem költői szó, hanem felszíni karsztforma). Nem hinném, hogy túlzott igényeket támasztok a műfajjal, az operettel szemben, amikor azt sérelmezem, hogy a gondolati tartalmak nemigen járják át az emberi viszonyokat, maguk a figurák is gyakran igen vékonyak, főleg a nők sematikusak, mint akikről nincs sok mondanivaló.
Valahogy már a koncertszerű díszlet/látvány sem segíti az előadást, nem tudjuk, hol vagyunk, a ruhák sem értelmezhetőek – viselhetetlen estélyik hatalmas slafrokokkal, rányomtatott szövegekkel, amiknek szerepük semmi, vagyis indokolatlanok (díszlet: Mohácsi András, jelmez: Remete Kriszta). Háttérben a zenekar, mintha valami szórakozóhely szalonzenészei volnának. Az ismert zenei munkatárs, Kovács Márton most is remekül húzza, ám a felvonásvégi drámai finálékon kívül nemigen tudok mást felidézni. A Parti Nagy-versek furán töredezettek, sokszor úgy értelmetlenek a sorok, hogy alig áll össze belőlük valami. Mintha túl nagy terhet raknának ezekre a versekre, minden sor egy „üzenet”, ami gyorsan kioltja az előzőt.
Így a szórakozásom is igen töredezett, leginkább hiábavalónak látszik ez az este. Az előadás nem játszik se magával, se velem. Ha vicces is néha, nem harap.
Örkény Színház, október 16.
