Színház

Mindent ki

Krétakör: A harag napja

  • Tompa Andrea
  • 2016.01.10 13:12

Színház

A Lúzer után Schilling Árpád továbbmegy a vesztesek történetének elbeszélésében.

Most egy női történetet mond: egy ápolónőét, aki egész életét, minden lelkesedését szeretett hivatásának szenteli. Erzsi profi, szakképzett ápoló, akinek koraszülöttosztályát bezárják. Az előadás ugyanazzal a dühvel, haraggal indul, mint egykor, másfél évtizede a W – munkáscirkusz. És szinte ugyanazok a szereplők is: Schillinget akkor is a megalázott kisember, munkás­ember érdekelte, most is. Mára azonban Woyzeck helyett egy szinte felismerhető, névvel illethető magyar valóságdarab áll, klasszikus dráma helyett pedig saját szöveg.

A szakápolók megafonba kiáltoznak, majd érkezik a megfelelő erőforrások minisztere, és cinikus beszédet mond arról, hogy a nép panaszai meghallgattatnak. A két nővér plecsnit is kap, kitüntetést („megveszik őket kilóra”, gondolhatja magában a néző), ők viszont meghatódnak, nem látnak át a szitán. A Lúzer is épp ezzel végződött: a nagy állami díjjal. Erzsi elveszíti imádott munkáját, és elindul a spirál. Az elszegényedés nem lejtő, hanem spirál, mondják a szegénység szakértői, valami örvény, amiből nem lehet vissza- és felkapaszkodni. Minden, ami Erzsivel történik, megjósolható, és be is következik: nem fog segítséget kapni másoktól, hogy szakmunkát találjon, megvakuló anyja külföldi műtétjéhez eladja a lakást, gyermeke sosem utazik el a tengerre, a lakásból származó pénzt rosszul fekteti be és elvész. A csehovi pisztoly majd eldördül, amikor.

Schilling ennek a szűkre szabott, egyetlen ember történetét szinte példabeszédként felmutató előadásnak eddigi munkáihoz képest hagyományos elbeszélésmódot választ. Minden kimondatik, nevet kap. Amikor Erzsit nem veszik fel a kozmetikai szalonba, mert, fogalmazzunk így, nem elég csinos, a tulaj hosszan szemléli és minősítgeti Erzsi, azaz Sárosdi Lilla testét (a kettő közötti határ ez esetben igen vékony), drága plasztikai sebészeti beavatkozásokat javasol fölényesen, ha Erzsi úgy akar kinézni, mint egy vonzó kozmetikus. Ez a szókimondás azonban elveszi a titkot: jobb szeretném magam gondolni (a rosszat) erről a testről, hogy nem elég szép vagy vonzó, hogy aztán mélyebbre hajtsam a fejem és szégyelljem a gondolatomat. Ebben a folyamatos szókimondásban elvesztem kissé a lehetőséget, hogy saját gondolatokkal, érzésekkel, véleménnyel aktívan jelen legyek, önmagammal szembesüljek, mert mindent készen kapok. És ez a szűken realista történetmesélés ironikus-játékos felhangokkal nem tartogat sok költészetet. Schilling társadalomkritikai műveinek már nincs szüksége költészetre. Fojtogató ez a valóság, de kicsit kevés. Ahogy a képünkbe nyomott meztelenség meg kicsit sok.

Minden fekete-fehér. Erzsi nővérruhája fehér, és fekete a bátor Sándor Mária ruhája, aki a magyar egészségügyben uralkodó állapotok miatt szólalt fel, és aki az előadás ihlető alakja. Ez a fekete-fehér, feszült, telített elbeszélésmód óhatatlanul leegyszerűsítő. Ennek a csodálatosan segítőkész, csupaszív, de mindig vesztes Erzsinek senkije sincs a világon. Ismerünk ilyen nővéreket, félig-meddig szenteket. Nem véletlen, hogy 1949-ig számos női szerzetesrend végzett betegápoló munkát, szenvedéllyel, mély hittel. Az valóban nyomasztó, hogy Schilling szerint ma már egy ilyen ápolónak nemcsak „rendje”, megtartó közössége, de még egyetlen színpadi szövetségese sincs, mindenki magára hagyta. A szerzeteseknek kicsit egyszerűbb volt ez a szolgálat: egyrészt szegénységi fogadalmuk megkönnyítette a dolgukat, másrészt engedelmességi fogadalmuk is megakadályozta volna, hogy valaha lázadjanak. Az állam aztán 1949-ben, a rendek felszámolásával azt állította: ehhez a feladathoz nem kellenek szerzetesek, az állam el tudja látni a betegek szolgálatát. Erzsike története inkább azt állítja: nemcsak hogy nem tudja ellátni, de az ápolókat is magára hagyja, elengedi a kezét annak, akinek nincs munkája.

Ekkora a baj? – kérdezte valaki a Lúzer után. Schilling szerint ekkora, a helyzet reménytelen, az alagút végén semmi, de semmi nincs.

Sárosdi Lilla gyönyörűen játssza Erzsike szerepét. Mint ami nemcsak „rá van írva”, hanem szinte ő maga írja, dönti el árnyalatait. Az emberekkel való viszonyában a hit-remény-szereteten kívül szinte más sincs, csak a szolgálat, ahogy gyengéden még a részeget is felmossa hányadékából. Sárosdi sosem gyanakvó, mindent megköszön, mindenért idegesítően hálás. A színész tele van olyan fénnyel, ami szinte nem is evilági. Körülötte Láng Annamária és Rába Roland alakítják a számtalan szerepet, élesen, ironikusan, lágyan, ezer arccal, remekül. A férfikarakternek egy pozitív pillanat sem jut, sem férjként, sem főorvosként, sem szeretőként. Kiváló Kovács Kata Milla mint Erzsike lánya, egy rendes kamasz, aki csak a saját vágyait ismeri. És izgalmas az egy fából faragott, kemény, anyai szeretetet csak nyomokban tartalmazó Meszléry Judit, Erzsike anyja.

Az előadás a vége fele a nézőteret szólítja meg, Rába és Láng egy hasonló lúzert keresnek, áldozatot, majd kijelentik: aki el tudott jönni a Trafóba, rá tudta szánni az időt és a pénzt, az nem lehet olyan mélyen. Első hallásra igaz. Másodikra nem, hiszen kicsit több árnyalata van ennek is.

Trafó, december 2.

Neked ajánljuk