Magyar Narancs: Meglepett, hogy csak te és Anger Zsolt pályáztatok?
Kováts Adél: Igen. Úgy gondoltam, többen lesznek. Hiszen ez jól bejáratott hely, azt hittem, hogy több fiatal fog rámozdulni, vagy vidékről is nagyobb pályázati lendület lesz a negyvenes generáció köréből. De azért még lettek volna pályázók.
MN: Akik elbizonytalanodtak, mivel te pályáztál?
KA: Igen.
MN: Mert nagyon esélyes voltál, hiszen 23 éve vagy a Radnóti tagja.
KA: Az is lehet, hogy ezért. Vagy talán azt gondolták, én vagyok a megfelelő ember.
MN: Illetve van egy pályázati apátia is.
KA: Aminek több oka lehet. A mai világban kevés ember akar felelősséget vállalni. Akinek van munkája és dolgozik, nem akar még egy terhet magára venni. Hiszen ki tudja, merre megy a világ – nem is csak az ország, de a világ is, nehéz helyzetek vannak, lesznek. Válsághangulat van.
MN: Az apátia egyik oka, hogy kevés eséllyel indul ma kívülről valaki, bármilyen jó a pályázata. Továbbá Budapesten nagyon hosszú ideig regnálnak az igazgatók. Ezt most jó helyen mondom: Bálint András harminc évig volt itt igazgató. A fiatalok leszoktak a pályázatokról, pedig korábban volt valamennyi mobilitás. Most nevezték ki a Katona, a Centrál, a József Attila Színház igazgatóit, látható, hogy nincs mozgás, egy pályázó volt mindenütt.
KA: Jó esetben egy ötéves ciklus végére markánsan ki lehet alakítani egy színházvezetés arculatát, nem csoda, hogy mindenki két ciklusban gondolkodik. Az igazgatók azért üldögélnek egy helyen sokáig, mert ezt nem csak ők maguk döntik el. De szerintem az egyes színházaknál más-más okok vannak. Nem tudom, milyen az, amikor valaki beül egy székbe – én világéletemben csak színésznő voltam –, de valóban jellemző, hogy ha valaki beleült, akkor egy darabig nem akarja elengedni. Lehet, hogy csak azért, mert kudarcnak tartják, ha feláll.
| ||
MN: És nyilván hagyomány is, mert a színházakat egy-egy vezetővel azonosítják. Oroszországban szintén gyakoriak az ilyen hosszú regnálások, Németországban nagy a mobilitás, egy-két ciklus a tipikus. Te hogy látod magad?
KA: Én 53 éves vagyok, tehát nem vagyok fiatal színházigazgató, nő vagyok, színésznő vagyok – azaz nem rendező, repertoáron futnak előadásaim, a feladatok közt is arányt kell találnom. Azt is el tudom képzelni, hogy hídember szerepet töltök majd be, ha úgy látom, hogy öt év múlva lesz megfelelő ember, aki folytassa, amit én elkezdtem.
MN: A pályázati kiírás alapján a főváros mint fenntartó az eddigi működés továbbvitelét várja, polgári művészszínházat. Te is a folytatás és megújulás terveit írtad le. Mi az, amit nem akarsz folytatni a mostani Radnótiból, amit meg kell újítani?
KA: Az utóbbi években picit fals iránynak gondolom az elcsábulást a szórakoztatás felé, az „átlagos” vagy „nagyközönség” felé, bár ezek nem jó szavak, mert a közönség mindig egyes emberekből áll.
MN: Valló Péter lesz a főrendező, ez is a folytatás jele. Bár talán nem most van rendezői életművének legjelentősebb csúcsain.
KA: Valló Péterrel arra is szövetkeztünk, hogy egy új rendezőgeneráció mentorálásán dolgozzunk. Az első évadban két fiatal rendezőt hívok meg: Kovács D. Dánielt és ifj. Vidnyánszky Attilát, és ha vannak új térlehetőségeink, akkor harmadik fiatalt is hívnék. A meglévő alapokon fiatalos, lendületes színházat képzelek el. A tehetséggondozást a legfontosabbnak tartom, kortól függetlenül. Jól működő intézményt veszek át, ismerem a helyet, az embereket, tudom, hogyan működnek a dolgok, megtakarított pénzünk is van.
MN: A Radnótinak stabil közönsége van, bár ez kényelmessé is tehet egy színházat.
KM: A mi színházunk profilja és méretei nem követelik meg, hogy az úgynevezett nagyközönséget célozzuk meg. Nálunk nincs „leültetési kényszer”. Ha mindenhova nyúlunk, elbizonytalanodik a törzsközönségünk is. Jönnek hozzánk is vidékről, de nem buszokkal, mert nincs erre szükség. Van olyan réteg, amelyet az igényes, akár nehéz olvasmányok, fajsúlyosabb történetek szórakoztatnak. Azokhoz beszélünk, akik arra vágynak, hogy a szellemi kapacitásukat egy színházi előadás igénybe vegye, hogy az kimozdítsa őket a komfortzónájukból. Akik nem hátradőlős wellnessélményt keresnek a színházban.
MN: Milyen életkorú ez a közönség? Nem tűnik fiatalnak.
KA: Ez a közönség Bálint András harminc évvel ezelőtti indulásakor volt fiatal, és akkor vált hozzánk hűségessé. Az átlagéletkor ötven évre tolódott el, a nézőink kétharmada nő. Ennek a generációnak a gyerekeit kellene megszólítanunk.
MN: A pályázatodban polgári városlakónak nevezted a közönséget. Ki a polgár?
KA: A szót eredeti jelentésében használom: városlakó, önálló egzisztenciával rendelkező gondolkodó, aki fontosnak tartja, sőt elvárja, hogy véleményt formálhasson, részt vegyen a közéletben, ne csak sodródjon, de irányítója, katalizátora legyen a világnak. Aki él, és nem vegetál. Akinek a kulturális örökség is fontos.
MN: Aki vegetál, ahhoz tud majd szólni a te színházad?
KA: Ez a kihívás, hogy új közönségrétegekben tudjuk felébreszteni az igényt. Azt gondolom, a jó színház mindenkit meg tud érinteni.
MN: Kiemelted a pályázatodban, hogy a Radnóti sosem volt direkt politizáló színház, bár szerintem volt olyan előadás is. Hogyan képzeled a fővárosi fenntartású színház együttműködését a politikával? Hiszen az elmúlt években sokféle módon szólt bele a politika a színházak életébe.
KA: Én eddig nem tapasztaltam olyasmit, hogy beleszóltak volna a munkánkba.
MN: Bálint András az épülő, akkor még Deák térre tervezett Nemzeti Színház igazgatója volt 97–98-ban, az első Orbán-kormány alatt mondott le. Abba a politika szólt bele, leállította a Deák téri projektet.
KA: Én azt gondolom, hogy mindez eldől azon a szinten, hogy valaki megkap-e egy helyzetet vagy sem.
MN: Utána nem kell egyezkedni?
KA: Ezt még nem tudhatom. Ebben is van egy kihívás. Nem hiszem, hogy volt arra példa, hogy ki akartak tűzni egy darabot, és abba beleszólt volna a politika.
MN: Arra viszont igen, hogy egy bemutatott előadásról a parlamentben beszélgettek – ilyen volt Az ember tragédiája vagy a János vitéz Alföldi Nemzetijében.
KA: De nem kellett levenni az előadást. Beszéljék csak meg! Az a cél, hogy beszéljenek róla. Ha egy előadás port kavar vagy megosztó, az nem probléma. Akkor elérte a célját, megütközteti a gondolatokat. Ez a feladatunk, hogy a színház fórum legyen. A nagyon erős hatás jó. De az elsődleges célunk az, hogy jó előadások szülessenek, erős társulattal. Erősen színészközpontú színházat képzelek el.
MN: Tízpontos programod utolsó pontja a női vonal, a női alkotók megjelenítése. Azt írod: „Közönségünk kétharmada nő. Szerzőink és rendezőink szinte kivétel nélkül férfiak. Voltak eddig.” Női rendezőként Galgóczy Juditot nevezted meg. Hol fognak teremni a női alkotók?
KA: Csodálatos női alkotók vannak Magyarországon és külföldön is. Ez szándék kérdése.
MN: A társadalmi felelősségvállalást több szinten képzeled el, és nemcsak az igényes előadások lennének a részei ennek, hanem a színházat valódi fórumként, a fontos ügyek megbeszélésének terepeként is látod. Az irodalmi vonal is erős a pályázatodban, ennek van hagyománya a Radnótiban, de a színház mint fórum új jelenség lesz. Autizmus, örökbefogadás, kirekesztés – ezek a tematikus napok hívószavai.
KA: Ezek rákapcsolódnak a női témakörökre, amikből nem akarok genderkérdést csinálni…
MN: Biztatnálak, hogy csinálj csak, egyedülálló volna.
KA: Ezeknek a témáknak a megbeszélése nekünk, nőknek talán fontosabb. Létkérdés, hogy beszéljünk tabuként kezelt témákról. Úgy érzem, amíg titok, szégyen, bűntudat vesz körül bizonyos témákat, addig nem tudjuk megoldani őket. A tematikus napokon az egész család jelen lesz, és mindenki a maga szintjén kap foglalkoztatást, tehet fel kérdéseket. A színház kérdezzen, gondolatokat ütköztessen, de megoldási utakat is felkínáljon. Ez a színház életében pici momentum lesz, hiszen az elsődleges feladatok mások.
MN: Sok színház működik teljesen elszigetelten, magába zárva, a művészszínházak közül is. Fontosnak tartod, hogy egy kritikus, támogató közegben működj, visszajelzést kapj. Erre szolgálna a civilekből álló Radnóti Asztaltársaság.
KA: Mi nagyon be tudunk zárulni egy előadás próbafolyamata során, ez az elmélyült munka veszélye. Úgy képzelem, hogy olyan emberekkel tartanánk fent folyamatos párbeszédet – nem használnám az „elit” szót –, akiknek a szakmájukban, tapasztalatukban, társadalmi felelősségvállalásukban rálátásuk van az ország, a világ folyamataira, innen tudnak ránézni egy előadás világára. Egy szélesebb tudásból, látókörből szeretnénk meríteni, ez előre tudna vinni minket.
MN: Fiatalítani akarsz. Alkotókat, közönséget.
KA: Nagy nyitottságot és fogadókészséget éreztem azoknak a fiataloknak a részéről, akikkel mint leendő munkatársakkal beszélgettem. Erő és tisztaság árad belőlük, sokat remélek attól, hogy velük fogunk dolgozni. De meg kell tanítanunk a fiatalokat színházba járni, hogy tudják fogadni a színházat, és tudják szeretni a kőszínházi előadásokat. Ez egyaránt vonatkozik a fiatal rendezőkre és a fiatal közönségre.
MN: Úgy érzed, hogy a fiatalok főleg független színházba járnak?
KA: Igen. De a kőszínház bensőséges világa, szellemisége, fogadókészsége inspiráló lehet alkotóként is, és a társulat várja a fiatalokat. Tanuljunk egymástól, kölcsönösen. Akkor tudunk életben maradni, ha tudjuk, hogy öt év múlva kiknek fogunk játszani, és nekik mi lesz a fejükben. Ezek a fiatalok már világpolgárok. Utaznak, világot látnak, mobilisabbak, tágabb a világuk.
MN: A világpolgár kifejezést nem használtad a pályázatban.
KA: Nem. Az, hogy magyar vagyok, itt élek, ez a kultúrám – mindez irtó fontos nekem, de ha nem tudjuk magunkat a világban is elhelyezni, akkor fals utakon indulunk el. A fiataloknak ebben az identitáskérdésben segíthetünk, tőlük pedig ezt a tág világot tanulhatjuk. Szeretnék lehetőséget adni nekik, hogy ezekkel az identitáskérdésekkel szabadon bánjanak, szabadon kereshessék, kérdezzenek. Az a célunk, hogy itt keresgéljék, nálunk. Támogató és kérdező környezetet képzelek magunknak. Egy jó vezető azt kéri szerintem, hogy lehessen kérdezni, és ő is kérdezhessen. Ha a gyerek nem mer kérdezni, akkor én autoriter szülő vagyok. Olyan közeg kell tehát, ahol a kérdezés szabadsága evidencia.
MN: Te színésznőként is váltottál. Az elmúlt években, Zsótér Sándorral dolgozva új színészi korszakba léptél, megújultál. Nem félted ezeket a nagy szerepeket? Tudsz-e majd ilyen elmélyültséggel dolgozni a vezetői feladatok mellett?
KA: Nekem az a módszerem, hogy zsilipelek. Magam mögött hagyom a dolgokat. Különben mindig lelkifurdalásom volna, hogy éppen honnan hiányzom. Amikor kisgyerekes anya voltam, akkor sem volt tele a gyerekem képével az öltözőm. A vezetői szerep kemény, de kiáradó helyzet, amiből majd energiát tudok meríteni. Talán a lelki érzékenységemet olykor háttérbe kell szorítanom igazgatóként. Azt érzem, hogy színésznőként is virágkoromat élem, nem hiszem, hogy le kell mondanom azokról a szerepekről, amiket ebben a színházban én tudok eljátszani. Ez a színháznak is jó, nem csak nekem.
MN: Nehéz volt eldönteni, hogy elindulsz ezen a pályázaton?
KA: Igen. Hogy hatalmam legyen, irányítsak embereket, ebben nincs tapasztalatom. De azt mondják, vezető személyiség vagyok.
MN: Tíz évvel korábban tudtál volna ilyen döntést hozni? Ezt a kérdést szinte csak nőnek lehet feltenni, a férfiak családi szerepe nem annyira látható a nyilvánosságban.
KA: Nem, a magánéleti helyzetem nem engedte volna. Kisgyerekem volt, úgy éreztem, hogy az életem be van szorítva, az anya, feleség, színésznő szerepekbe. Pár éve vidékről is beköltöztünk, mert úgy gondoltuk, azzal tudjuk egyben tartani a családot, ha nem töltünk napi három órát autóban. Ez be is jött. Ha az ember tud és mer változtatni, és nem gondolja, hogy ahova lerakták, ott kell maradnia egy életre, az jó lehet. Hogy anya leszek vagy vezető, az változtat rajtam, és reményeim szerint új örömöket tudok belőle meríteni.
