A kerítést gyorsan meg lehet szokni

Menekültek és a színház

„Hogyan kellene erről beszélni?” – teszik fel a kérdést a menekültekről készült előadások. Van-e színházi nyelvünk hozzá? Kinek és minek a nevében szólaljunk meg, mikor azt sem tudjuk, hogy mi van? Az előadások maguk is reflektálnak saját bizonytalanságukra.

Az ELTE-n tartott műhelybeszélgetésen Mundruczó Kornél így fogalmazott: „Nem az a kérdés, hogy a humanitárius eszmék fognak győzni vagy az önvédelmi reflexek. Hanem hogy merünk-e tévedni. Teljes az ideológiai összeomlás. Nem tudjuk, mi folyik, ami körülvesz minket, arra nincs szavunk. Az a kérdés, hogy meg akarjuk-e tanulni, meg akarjuk-e ismerni a krízis által kínált ismeretlent. Mégpedig úgy, hogy először bevalljuk: nem értjük, ami történik.”

 

A tér gyógyítása

 

A színház jól teszi, ha nem akar „okosabb” lenni, mint a világ. Amikor a világnak radikálisan eltérő válaszai vannak egy olyan jelenségre, mint a menekültkérdés, akkor a nem tudás lehet termékenyebb a vélt tudásnál. Annak be­látása már elég is, hogy a színház nem tudja az igazságot vagy a megoldást, viszont meg tudja mutatni a jelenséget és a vele kapcsolatos attitűdöket. A gyengeség bevallása így teszi erőssé a színházat. A felmutatás gesztusa a döntő: sokféle eszközzel, képpel, valóságból vett szavakkal, reflektált szólamok és gesztusok idézésével az okos színház erre képes. Ez nem „segít” közvetlenül a nézőnek eligazodni a világban, nem segít dönteni, nem jelöl ki irányt, nem választ ideológiák, világnézetek, politikák közt. Abban segít, hogy a néző felismerje a saját nézőpontját és a probléma összetettségét. Annyit állít: ez történik.

2015 őszén a Köztársaság (ma II. János Pál pápa) téren álló Erkel Színházban egy egyébként igen felszínes, gyönge West Side Storyt mutattak be; a darab, mint ismeretes, hangsúlyosan mutatja az idegenellenességet, a „fehérek” és „bevándorlók” konfliktusait. Az előadás nyers kiszólásokkal ugyan utalgatott a színpadon túli „idegenekre”, ám saját helyzetéről egyáltalán nem vett tudomást. Arról, hogy éppen azon a téren áll a színház, amelyikről frissen távoztak a menekültek, és egyfajta felsebzett, emlékeztető tér még a színjáték idején. Ez a hozzáállás szinte természetes ma Magyarországon. Részint érthető: egy kőszínház sokszor egy-két évaddal előre tervez, nem tud improvizálni, mozgékonysága, gyorsasága csökevényes. Ugyanakkor nyilván van egyfajta szellemi renyheség, vagy inkább „a dolgok fölötti”, saját valóságon kívüli lét, ami gátolja abban, hogy tudomásul vegye a jelen világot. Így aztán egyetlen kőszínházi előadásról sem adhatok számot, amely érdemben tematizálta volna a menekültkérdést. Marad a független színház, a köztéri spontán akciók, a pszicho- vagy szociodráma, vagy éppen színházi nevelési előadások. A határterületek.

A színház a leggyorsabban reagáló művészet. Az első akció nem is magyar szerzőhöz, hanem az akkor épp a Trafóban vendégszereplő belga Benjamin Vandewalléhez és önkénteseihez kötődik. A Keleti pályaudvarnál szeptember 5-én rendezett akciójuk különböző feliratokkal („elnézést”, „Isten hozott”, „ingyen ölelés”) kívánta enyhíteni a pályaudvari válságot. Hasonló akciót tartott egy hónappal később a Magyar Pszichodráma Egyesület szocio­dráma-csoportja ugyancsak a Keletinél, ahol az alkalmi résztvevők különböző térbeli mozgások és játékok segítségével tapasztalhatták meg a „menekült” állapotot, az idegenség státusát. A cél talán a tér „gyógyítása”, feltöltése másfajta, humánus tartalommal és a közönség érzékenyítése volt. A Káva színházi nevelési csoport Elveszettek című játéka szintén érzékenyít, és az idegenekhez fűződő viszonyról szól: egy családot látunk belülről, „kint” pedig idegenek érkeznek. A dráma bizonytalanságban tartja, hogy valóban idegenek-e, tényleg ott vannak-e, jó vagy rossz szándékkal jönnek. A dráma „bent” zajlik: emberség és félelem küzd egymással – ez a többéves darab egész máshogyan rezonál ma.

 

Van kerítés, nincs kerítés

 

Voltaképpen három olyan előadásról számolhatunk be, amelyek kifejezetten azzal a céllal készültek az elmúlt hónapokban, hogy a menekültkérdést tárgyalják. A Határaink (Stúdió K., Simányi Zsuzsanna rendezése) dokumentarista módszert választ: a valóságból vett, interjúkon alapuló mondatok váltakoznak személyes történetekkel és fikcióval, teátrális, zenei elemekkel. Sokszólamú előadás, amelyben a menekültekről használatos beszédmódok ütköznek egymással. Megszólalnak „centrális” figurák és határ menti falvak lakói, akiknek a találkozás a menekültekkel napi tapasztalat. Minden megszólaló „tud” valamit, ám az a valami csak a láthatatlan igazság piciny töredéke. A szélsőséges, uszító szólamoktól az empatikus, emberséges, befogadó attitűdig, a reális félelmektől az önvédelem gondolatáig igen sokféle árnyalat, érv, nézőpont megmutatkozik. „Én nem azért emancipálódtam, hogy most csadort húzzanak a fejemre”, mondja a félelem egy női szereplő hangján, bár ezen a félelmen inkább nevetünk. Az előadás fő erénye a színészi teljesítmény és a játékos, zenével is tűzdelt teatralitás, humor. A személyesség olyan remek történetekben is megszólal, amelyeknek nincs igazán közük a menekültekhez, inkább csak a mai Magyarországhoz: egy apa (Spilák Lajos) arról számol be, hogy négy gyermeke messzi kontinensekre költözött; a történet megrendítő.

A Danubia zenekarral létrehozott Téli utazás Mundruczó Kornél rendezése. Több mint szcenírozott koncert, a mű egyetlen szereplőjét vándornak láttatja, táborban élő menekültnek, aki bőrönddel és vizespalackkal a kezében érkezik szerény átmeneti otthonába. A háttérben egy menekülttábor lassú, hideg, olykor részletező képei. Mundruczó 2013 őszén forgatott a bicskei menekülttáborban (épp szí­riaiak és afgánok voltak ott), némiképp ráérezve a közelgő nehéz időkre. A 2014 tavaszán Antwerpenben és Gentben bemutatott Téli utazást értetlenül nézte volna akkor a magyar közönség, hiszen nem volt „menekültkérdés”, de mára közeli tapasztalattá váltak ezek a képek. Mundruczó nem spontán képeket vett fel a táborban élőkkel, hanem egyszerű gesztusokat kért tőlük. Az arc- és testi kifejezés visszafogott, nem dramatikus, ám mégis drámai, elsősorban az élő színésszel folyó párbeszédében, és az élet beszűkült, sivár, olykor taszító és jövőtlen ábrázolásában. Ennyi jut egy embernek.

Az ábrázolás e hidegségét akár egy uralmi, posztkoloniális, kihasználó nézőpontnak is láthatnánk, ám ezt mégiscsak aláaknázza az, hogy a főszereplő „megkettőzi” a dokumentumképeket: ő maga is a menekülttábor talajvesztett lakója. Schubert zenéje révén pedig egy érzelmi azonosulást is kiváltó emberi élet bontakozik ki. Ez a zene Hans Zender átdolgozásában hol nyersen brutális, hol lírai, miként a kiváló főszereplő-énekes, Szemenyei János belső állapotai is váltakoznak: melankólia és düh, reménytelenség és elvágyódás. A bőröndjéből ruhákat szétdobáló „menekült” éppen azt a gesztust kérdőjelezi meg, amivel a (civil) társadalom élt a Magyarországon átvándorló menekültáradat korában: a menekülőket ruhával ellátó befogadó társadalom attitűdjét. Hiszen a menekültnek nem ruhára, hanem otthonra, munkára, emberi életre van szüksége, állítja a gesztus. A ruha nem enyhíti a reménytelenséget.

A szabadkai Kosztolányi Dezső Színház Exodus című előadása elején is ruhákat osztanak „nekünk”, a térbe ellenőrzés és ujjlenyomatvétel után érkezőknek, én egy elnyúlt, meleg pulóvert kapok. Ez az előadás főleg képekből, töredezett jelenetekből áll, és hol felkavaróan, hol szinte értelmezhetetlenül magába bonyolódó szekvenciákban fogalmaz. Sokszor vált nézőpontot, ahogy a Határaink is – megszólalnak az elnyomók, az elnyomottak, akik nem csak a menekültek. Tolnai Szabolcs rendezése hol felfénylik, hol tanácstalanul szétszóródik.

Kevés közös stilisztikai vagy akár ideológiai vonása van ennek a pár előadásnak, az egyik bizonyára a kerítés. A Határainkban drótkerítés választja el a színpadot és a nézőteret, brutalitása, erőszakos volta rögtön feltűnik. A kerítést elég gyorsan meg lehet szokni, a színészek ügyesen „átbeszélnek” rajta, és negyed óra múlva mintha már ott sem lenne. Az Exodus című szabadkai előadás megtekintéséhez nemcsak át kell jutnunk a frissen telepített szögesdróton, azaz magán a határon, de az előadáson ki is feszítik azt. A Téli utazás a kapu megnyitásával kezdődik: belépünk a táborba. A média menekültábrázolását a színház reflektáltan használja és vizsgálja felül: a túlzottan emocionális beállításokat, az erősen dramatizált, agressziót sugalló képeket, a „pornográf”, kihasználós felvételeket tudatosan kezeli. László Petra ominózus gáncsolós gesztusa több előadásban feltűnik; például Pintér Béla Fácántánc című darabjában.

„Lövésem sincs, merre tartunk – mondja a Határaink egyik női szereplője. – Én attól nem félek, hogy az európai kultúrkör sérülni fog, vagy megszűnik, és nem hinném, hogy ez egy szervezett iszlámpolitikai manőver. Itt olyan erővonalak vannak, amiknek a kibogozása nem tudom, hogy megtörténhet-e. Hogy mi fog történni: bármi és semmi.” Ennyit tudunk tehát kihámozni ezekből a darabokból. És ennek a felmutatása nekem bőven elég.