Színház

Éva és Emese

Tünet Együttes: Sóvirág

  • Tompa Andrea
  • 2015. december 19.

Színház

Egy ilyen előadás után az első gondolat a bírálhatatlanság.

Hogyan volna kritizálható az, aki azonos önmagával, nem valaki helyett áll a színpadon, hanem saját történetével, sorsával, sorstalanságával lép elénk: a színpadon Fahidi Éva holokauszttúlélő. A magyar színpadi hagyományok szerint az alávetett embert (nevezhetjük elnyomottnak is) mindig valaki más reprezentálja, „ő maga” szinte sosem látható. Mert kik játszanak ma például nagyon idős embereket vagy romákat? Szinte sosem öregek vagy romák – és a válasz rendkívül szerteágazó, hogy miért. Mégis, a Sóvirág című előadás rendezőjének, Szabó Rékának ugyanolyan esztétikai (és etikai) döntéseket kell hoznia, mint bármilyen alkotónak. Ám az irodalomból is tudjuk, hogy attól, mert valakinek sorsa van, még nem biztos, hogy ő a legjobb szerző, aki el tudja beszélni önmagát.

De a Sóvirág nézője valami valódival találkozik – nemcsak egy „dokumentummal”, tanúságtévővel, de két rendkívüli és egyenlő emberrel, akinek az élete sokkal gazdagabb, mint a „sorsa”. Két nő van a színpadon, kettejük közt több mint fél évszázad. Cuhorka Emese hivatásos táncos, a kortárs tánc egyik legnagyszerűbb alakja, Fahidi Éva hivatásos tanúságtevő, A dolgok lelke című könyv szerzője. Egymás tükrei, segítői, szeretetteli rajongói, fény-árnyékai.

Fahidi Éva bizonyos értelemben eljátssza Fahidi Évát, azaz egy rögzített szövegkönyv alapján születik a kicsit mindig változó előadás. Fahidi Éva megtanulta (bizonyára nem kis erőfeszítéssel) színpadi feladatait (erről is szó esik a kettejükkel készült interjúnkban: „Van valami pikantériája” , Magyar Narancs, 2015. október 15. – a szerk.). Amibe belefér az, hogy az épp 90. születésnapját ünneplő Fahidit felköszöntse színpadi partnere, vagy az idős asszony bocsánatkérően kérdezze meg: most mi következik, mert elfelejtette. Egy szerkezeti ív, kompozíció azonban bizonyosan létezik, ennek a kiváló Cuhorka Emese a garanciája, aki mint színpadi előadó erős kariatidaként tartja az előadás terhét: a könnyű bemelegítéstől a nehéz emlékezésig.

Ebben az építményben a törékeny Fahidi szabadon és biztonságosan sétál és emlékezik. Amikor elbeszéli fiatalságát: összehúzott szemöldökkel, olykor behunyt szemmel ül előttünk, látszik, hogy valódi erőfeszítés történik. Ám hogy mi az erőfeszítés: maga az emlékezés vagy a színpadi munka, a textus felidézése, nem tudni, és mindegy is. Az összehúzott szemöldök nem színház, nem megjátszás, hanem történés, az erőfeszítés felmutatása. Ez a felmutatás, a kommentár és értelmezés nélküli ottlét már színház. Egyaránt erőfeszítés felidézni a textust és a gázkamrát.

Az előadás nagyszerűsége a két közelségbe hozott emberrel való valódi találkozás. Cuhorka és Fahidi személyes ismerősünk lesz a darab során, bár sem terápiás önfeltárás, sem egyenes vonalú elbeszélés, azaz élet-/sorstörténet nincs.

Az elején bemelegítenek, Cuhorka vezeti a könnyűnek tűnő fizikai feladatok sorát. Látjuk a csodát és a hanyatló testet egyszerre, sőt, egy testben. Egy profi táncos tudása és egy idős test határai bomlanak ki a szemünk előtt. A test tudása és nem tudása. A Sóvirág inkább testtörténeteket beszél el, jelenít meg – a fizikai ottléttől a gázkamra felidézéséig széles az ív. Fahidi Éva „korához képest” akár kunsztokat is tud (előrehajlás, csípőnyitás), miközben járása nehézkes, térde nehezen hajlik. Gyönyörű, ahogy Cuhorka utánozza Fahidi nehézkes mozdulatát, amikor az a földről kel fel. Az ő előadásában persze koreográfia az, ami a másiknak kényszer, kínlódás. Kettejük dinamikája, hullámzása, együttléte remek: Emese mindig jelen van, amikor szükség van rá, Éva bizalommal támaszkodik tudására. Miközben mindketten külön-külön is elnyerik méltó színpadi létüket: Emese inkább a mozdulatban, a táncban, bár személyiségének tapintható kiterjedése, jelenléte is van, Éva inkább a szóban, történetmesélésben.

Furcsa (és egyáltalán nem meglepő), hogy a halálról való tanúskodás az élet diadala is egyszerre, mert egy csodás kort és testi kondíciót megélt ember áll előttünk. Jó volna mindjárt általánosítani is ebből, hogy a halál tanúi egyben az élet hirdetői, mert aki megszólal és elbeszéli sorsát és tanúskodik, az megmenekül. De nem ilyen egyszerű, mert itt van mindjárt Primo Levi, aki szinte elsőként szólalt meg, és nem menekült meg, öngyilkos lett. Az életünnep Fahidi egy-egy megszólalását ragyogja be (ahogy például a szerelemről beszél), bár már az is ünnep, hogy valaki ebben az életkorban a nyilvánosság elé áll, látni engedi akár fogyatékosságait is. Aztán elbeszéli, hogy hetvenéves volt, amikor megbocsátott az édesanyjának azért, hogy nem őt, a nagyobbik kislányát választotta (Fahidit 19 évesen vitték Auschwitzba), hanem 10 éves húgával ment a gázba. A történet – bármi is volna a megbocsátás oka – azért lenyűgöző, mert az „élet végének” hitt hetvenéves korra is tartalékol valami vigasztaló fordulatot. Mint ahogy, ezek szerint, kilencvenéves korra is.

Vígszínház, Házi színpad, október 25.

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Levél egy távoli galaxisból

Mészáros Lőrinc olyan, mint a milói Vénusz. De már nem sokáig. Ő sem valódi, s róla is hiányzik ez-az (nem, a ruha pont nem). De semmi vész, a hiány pótlása folyamatban van, valahogy úgy kell elképzelni, mint a diósgyőri vár felújítását, felépítik vasbetonból, amit lecsupáltak a századok. Mészáros Lőrincnek a története hiányos, az nem lett rendesen kitalálva.

A gólem

Kicsit sok oka van Karoł Nawrocki győzelmének a lengyel elnökválasztás június 1-jei, második fordulójában ahhoz, hogy meg lehessen igazán érteni, mi történt itt. Kezdjük mindjárt azzal a tulajdonképpen technikai jellegűvel, hogy az ellenfele, Rafał Trzaskowski eléggé elfuserált, se íze, se bűze kampányt vitt.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.

„A kínai tudás”

Az európai autóipart most épp Trump vámjai fenyegetik, de a romlása nem ma kezdődött. Hanem mikor? A kínaiak miatt kong a lélekharang? Vagy az Európai Unió zöld szemüveges bürokratái a tettesek? Netán a vásárlók a hibásak, különösen az európaiak, akik nem akarnak drága pénzért benzingőzt szívni az ablakuk alatt? A globális autópiac gyakorlati szakemberét kérdeztük.