Színház

Éva és Emese

Tünet Együttes: Sóvirág

  • Tompa Andrea
  • 2015. december 19.

Színház

Egy ilyen előadás után az első gondolat a bírálhatatlanság.

Hogyan volna kritizálható az, aki azonos önmagával, nem valaki helyett áll a színpadon, hanem saját történetével, sorsával, sorstalanságával lép elénk: a színpadon Fahidi Éva holokauszttúlélő. A magyar színpadi hagyományok szerint az alávetett embert (nevezhetjük elnyomottnak is) mindig valaki más reprezentálja, „ő maga” szinte sosem látható. Mert kik játszanak ma például nagyon idős embereket vagy romákat? Szinte sosem öregek vagy romák – és a válasz rendkívül szerteágazó, hogy miért. Mégis, a Sóvirág című előadás rendezőjének, Szabó Rékának ugyanolyan esztétikai (és etikai) döntéseket kell hoznia, mint bármilyen alkotónak. Ám az irodalomból is tudjuk, hogy attól, mert valakinek sorsa van, még nem biztos, hogy ő a legjobb szerző, aki el tudja beszélni önmagát.

De a Sóvirág nézője valami valódival találkozik – nemcsak egy „dokumentummal”, tanúságtévővel, de két rendkívüli és egyenlő emberrel, akinek az élete sokkal gazdagabb, mint a „sorsa”. Két nő van a színpadon, kettejük közt több mint fél évszázad. Cuhorka Emese hivatásos táncos, a kortárs tánc egyik legnagyszerűbb alakja, Fahidi Éva hivatásos tanúságtevő, A dolgok lelke című könyv szerzője. Egymás tükrei, segítői, szeretetteli rajongói, fény-árnyékai.

Fahidi Éva bizonyos értelemben eljátssza Fahidi Évát, azaz egy rögzített szövegkönyv alapján születik a kicsit mindig változó előadás. Fahidi Éva megtanulta (bizonyára nem kis erőfeszítéssel) színpadi feladatait (erről is szó esik a kettejükkel készült interjúnkban: „Van valami pikantériája” , Magyar Narancs, 2015. október 15. – a szerk.). Amibe belefér az, hogy az épp 90. születésnapját ünneplő Fahidit felköszöntse színpadi partnere, vagy az idős asszony bocsánatkérően kérdezze meg: most mi következik, mert elfelejtette. Egy szerkezeti ív, kompozíció azonban bizonyosan létezik, ennek a kiváló Cuhorka Emese a garanciája, aki mint színpadi előadó erős kariatidaként tartja az előadás terhét: a könnyű bemelegítéstől a nehéz emlékezésig.

Ebben az építményben a törékeny Fahidi szabadon és biztonságosan sétál és emlékezik. Amikor elbeszéli fiatalságát: összehúzott szemöldökkel, olykor behunyt szemmel ül előttünk, látszik, hogy valódi erőfeszítés történik. Ám hogy mi az erőfeszítés: maga az emlékezés vagy a színpadi munka, a textus felidézése, nem tudni, és mindegy is. Az összehúzott szemöldök nem színház, nem megjátszás, hanem történés, az erőfeszítés felmutatása. Ez a felmutatás, a kommentár és értelmezés nélküli ottlét már színház. Egyaránt erőfeszítés felidézni a textust és a gázkamrát.

Az előadás nagyszerűsége a két közelségbe hozott emberrel való valódi találkozás. Cuhorka és Fahidi személyes ismerősünk lesz a darab során, bár sem terápiás önfeltárás, sem egyenes vonalú elbeszélés, azaz élet-/sorstörténet nincs.

Az elején bemelegítenek, Cuhorka vezeti a könnyűnek tűnő fizikai feladatok sorát. Látjuk a csodát és a hanyatló testet egyszerre, sőt, egy testben. Egy profi táncos tudása és egy idős test határai bomlanak ki a szemünk előtt. A test tudása és nem tudása. A Sóvirág inkább testtörténeteket beszél el, jelenít meg – a fizikai ottléttől a gázkamra felidézéséig széles az ív. Fahidi Éva „korához képest” akár kunsztokat is tud (előrehajlás, csípőnyitás), miközben járása nehézkes, térde nehezen hajlik. Gyönyörű, ahogy Cuhorka utánozza Fahidi nehézkes mozdulatát, amikor az a földről kel fel. Az ő előadásában persze koreográfia az, ami a másiknak kényszer, kínlódás. Kettejük dinamikája, hullámzása, együttléte remek: Emese mindig jelen van, amikor szükség van rá, Éva bizalommal támaszkodik tudására. Miközben mindketten külön-külön is elnyerik méltó színpadi létüket: Emese inkább a mozdulatban, a táncban, bár személyiségének tapintható kiterjedése, jelenléte is van, Éva inkább a szóban, történetmesélésben.

Furcsa (és egyáltalán nem meglepő), hogy a halálról való tanúskodás az élet diadala is egyszerre, mert egy csodás kort és testi kondíciót megélt ember áll előttünk. Jó volna mindjárt általánosítani is ebből, hogy a halál tanúi egyben az élet hirdetői, mert aki megszólal és elbeszéli sorsát és tanúskodik, az megmenekül. De nem ilyen egyszerű, mert itt van mindjárt Primo Levi, aki szinte elsőként szólalt meg, és nem menekült meg, öngyilkos lett. Az életünnep Fahidi egy-egy megszólalását ragyogja be (ahogy például a szerelemről beszél), bár már az is ünnep, hogy valaki ebben az életkorban a nyilvánosság elé áll, látni engedi akár fogyatékosságait is. Aztán elbeszéli, hogy hetvenéves volt, amikor megbocsátott az édesanyjának azért, hogy nem őt, a nagyobbik kislányát választotta (Fahidit 19 évesen vitték Auschwitzba), hanem 10 éves húgával ment a gázba. A történet – bármi is volna a megbocsátás oka – azért lenyűgöző, mert az „élet végének” hitt hetvenéves korra is tartalékol valami vigasztaló fordulatot. Mint ahogy, ezek szerint, kilencvenéves korra is.

Vígszínház, Házi színpad, október 25.

Figyelmébe ajánljuk

Ellopták a hőgyészi kastély fölül a tetőt

Az egykor Ghaith Pharaonhoz tartozó kastély tetején jelenleg befolyik a víz, miután valakik lelopták a tetőről a rézborításokat. A kastély céges tulajdon, a kézbesítési megbízott elérhetetlen, az önkormányzat csak annyit tehet, hogy közpénzen fóliát tetet fel a további állagromlás megelőzésére, de ez nem feladatuk.