Józsa Márta

Az anyag együtt van, befejeződött a lomtalanítás. A fölösleges részleteket elemésztették a konténerek. De vannak-e fölösleges részletek?

(Ferdinandy György: Kalandozások)

„Te babilóniai szakács, makedóniai kerékgyártó, jeruzsálemi serfőző, alexandriai kecskeszopó, nagy- és kisegyiptomi kanász, örmény tolvaj, tatár tegez, kamenyici hóhér, az egész világ és alvilág bolondja, áspiskígyó unokája és faszunk kampója” – sommázta véleményét 1684-ben az akkor épp világuralkodó török szultánnak Ivan Szirko atamán (és írta alá a zaporozsjei kozákok egész tábora), amikor az megadásra szólította fel őket.

A szerző szemlélődő szereplője a valóságnak, megfigyelései hol rabul ejtik, hol elengedik, ha hagyja, emlékei a megfigyelő szabadságát, pontosságát, egyben szorongását engedik sejtetni. „Azt mondták, akkor szabadulhatok ki / ebből a szobából, ha megoldom / a feladványt, de nem tudom / milyen feladványról van szó, / nem látok semmit, ami feladvány / lehetne, nézem, hogy sarkok, ablakok, / falak és mennyezet, osztok, szorzok, / de nem tudok rájönni.” (III/92 – Szabadulás)

Mit is mondhatnánk valakiről, akinek fiktív énje olyanokat tud mondani, hogy „utolsó leheletemig használok zöld fokhagymát”?

Mi is ez a mű? Potenciális nagyregény. Nagyon hosszú, nagyon 20. századi, nagyon meggondoltan zanzásított szöveg.

Szakolczay Lajos: „Szólíts nyugodtan Gyurkának” – Találkozások Faludy Györggyel című könyve betekintés „abba az irracionális félelembe, amelynek jegyében a korabéli hatalom nem engedte szóhoz jutni ezt a nagyon bohém és nagyon értékes poétát” .

Vannak olyan figurái az irodalmi életnek, akikről azt szoktuk mondani, hogy mindenkit ismernek és mindent olvastak.

Amióta Albrecht Dürer igen pontosan ábrázolta a rinocéroszt anélkül, hogy valaha látott volna egyet is, a híres metszet ihlető alkotói kihívássá vált; a valóság és fikció közötti elmosott határok jelképévé.

Szétszálazható és újra összerakható nagyepika az, amit Szilágyi István imponáló magányában művel.

Szőcs Géza költő (és politikus) olyan városban és olyan közegben nőtt fel, ahol a szépirodalom a társasági lény természetes élőhelye volt.