Túlzás ide vagy oda, Szakolczay Lajos irodalomtörténész egyike lehet e boldog keveseknek. Minden bizonnyal episztolák, kéziratok és egyéb, ma még talán nem felismert jelentőségű feljegyzései lapulnak a dolgozószobájában, elképzelhetetlen, hogy bármit kidobna. Nem tudni, mennyi ideig érlelődött benne a gondolat, hogy közzétegye azokat a leveleket, amelyeket sokszor félkötetnyi vers kíséretében kapott Faludy Györgytől, hogy a kortörténeti dokumentumok mellett olyan sajátos költészeti antológiát adjon közzé, amelynek az egyetlen szerkesztési elve az, hogy mikor mit hozott a természetesen lassan és megbízhatatlanul járó nemzetközi posta. Szóval ez egy kronologikus vers- és fordításantológia, amelynek egyik szerzője (persze Faludy) egyre jobban belejön abba, hogy témáihoz, lefordított költőihez kultúrtörténeti anekdotákat vagy éppen fordításmódszertani problémaköteget mellékeljen. A levelek szövegeiből vissza-visszaköszönnek a Pokolbéli víg napjaimból és a többi önéletrajzi kötetből ismert anekdoták, látszik, hogy jól kidolgozott sztorikról van szó, amelyeket regényben és magánlevélben is ugyanúgy fogalmazott meg Faludy, mint egy londoni csehóban vagy egy marrakeshi kasbah-ban.
Szakolczay 1982-ben, fiatal irodalomtörténészként úgy gondolta, hogy száz költő szerepeltetésével kiad egy antológiát, és ebbe kér verseket az akkor még Magyarországon nemkívánatos személynek számító, s Torontóban élő Faludy Györgytől is. Nem kis merészségnek számított akkor, amikor az Illyés Gyula által ötágú sípnak nevezett magyar irodalom lényegében hatodik, elhallgatott ágáról, a nyugati magyar irodalomról annyit sem volt szabad beszélni, mint a többi magyar diaszpóra szerzőiről és műveiről. (Bár 1981-ben megjelent már a nyugati és tengerentúli magyar irodalom létezése beismerésének számító, Béládi Miklós szerkesztette Vándorének című antológia, de Faludy nélkül.) Faludyval éppen Szakolczay ütötte meg elsőként a bokáját. Nem sokkal azután, hogy levélben megkereste, portrécikket írt róla a Mozgó Világba, méltatva a Püski Kiadónál akkoriban megjelent és kalandos körülmények között beszerzett Faludy-kötetet, és a szöveg valahogy annak ellenére megjelent, hogy akkoriban a legfelsőbb pártkörökből kellett engedélyt kérni ahhoz is, hogy akárcsak szó essék egy nyugaton élő magyar szerzőről. „Az egyetemes magyar költészet alighanem legismeretlenebb ismerőse Faludy György” – kezdődik az a később sokat idézett, akkor sok botrányt okozó cikk, amelyet, és ez az egyik üdítő pillanat, el is olvashatunk a kötet végén, afféle korai utószó gyanánt. Szóval nem volt egyszerű hazahozni a renitens poétát, akinek egyik leveléből az is kiderül: még 1988-ban is azzal utasította el a Nagyvilág, ahova Vezér Erzsébet próbálta beajánlani a kéziratait, hogy Faludytól nem hogy nem közölnek, de még csak el sem olvasnak semmit.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
