KÖNYVMELLÉKLET

Kuruc kori énidő

Szilágyi István: Messze túl a láthatáron

  • Józsa Márta
  • 2020. december 2.

Sorköz

Szétszálazható és újra összerakható nagyepika az, amit Szilágyi István imponáló magányában művel.

Mintha örökösen egykönyves író lenne: egy-egy újabb regénye meglepetést okoz, néha előbányássza valaki a korábbi könyveit, azokat egyetemen tanítják, vannak elszánt hívei, interjút alig ad, nem foglalkozik a sikerrel. Teljesítményét senki nem vitatja, a rangos díjakat megkapta, tagja a DIA-nak, kevés, de jó kritikát kap. Olykor azt mondja: nem érzi túl jól magát a saját korában, ezért teremt magának egy másikat, minél visszább az időben. Ezt tette most is. Legújabb regényét olvashatjuk történelmi fikciónak, kriminek, eszmetörténeti elmélkedésnek vagy kis túlzással etimológiai csemegetárnak is. A szöveg két jól elkülöníthető részre oszlik: az első felében-harmadában az elbeszélő, a fejedelem környezetében élő Tompay Wajtha Mátyás a Rákóczi-felkelés vége felé utazást tesz az Oszmán Birodalomban, majd hazatérvén megírja az akkori közelmúlt éveinek, a „kuruc zajdulásnak” eseményeit. Nem könnyű a feladat: a háború rémségeivel való utólagos szembenézés közepette eltűnt felesége után is nyomoznia kell, akit a nevében csaltak ismeretlen helyre. Be is von, magunkra is hagy a nyomozásban: talán fontosabb az a lelkiismeret-furdalás, amit a fejedelem szekretáriusaként érez, mint az, hogy törékeny feleségét és gyerekeit a (végső soron országvesztő következményekkel járó) háború okán – ma is ismerős toposz – elhanyagolta és elveszítette. Persze nehéz eldönteni, hogy Szilágyi regényeinek mennyire vannak áthallásai, de talán van értelme az újabb történelmi regényt a 2001-ben megjelent, török korban játszódó Hollóidő – ahol a három részre szakadt Magyarországon ugyanígy rekonstruáltattak és emberközelivé hozattak a régmúlt hétköznapjai és profán szereplői a kikapós menyecskéktől a lázadókig – egyfajta folytatásaként olvasni.

A nagyon is létező kortárs magyar történelmi nagyregény fő jellemzője az önreflexió és önidő-reflexió, nevezzük, mondjuk, könnyed kortárs áthallásnak. Ám Szilágyi István műveiben ez nehezen, talán csak belemagyarázással érhető tetten. Ettől persze még kérdéses, hogy mennyiben kell szólnia a kortárs viszonyokról egy 18. században játszódó regénynek. Szilágyi, legalábbis a könyv első felében-harmadában, a kuruc-labanc megosztottság, a török-tatár-szilágysági-partiumi-kozák stb. közegek és porták, no meg intrikák világában kevés kapaszkodót hagy az olvasónak, hogy saját élményeként élje meg az ismeretlen régmúltat, amelyben pedig a szerző, egyáltalán nem először, oly otthonosan mozog, hogy elhisszük neki, hogy nem csupán képzeletbeli, hanem egyben imaginárius és szellemi otthona a közeg, legalábbis a regényidőben. Bár kiderülhet az is: lehet némi igaza akár úgy is olvasva, hogy nem sok minden változott az elmúlt háromszáz évben.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Figyelmébe ajánljuk

Nem tud úgy tenni, mintha…

„Hányan ülnek most a szobáikban egyedül? Miért vannak ott, és mióta? Meddig lehet ezt kibírni?” – olvastuk a Katona József Színház 2022-ben bemutatott (nemrég a műsorról levett) Melancholy Rooms című, Zenés magány nyolc hangra alcímű darabjának színlapján.

Nyolcadik himnusz az elmúlásról

Egy rövid kijelentő mondattal el lehetne intézni: Willie Nelson új albuma csendes, bölcs és szerethető. Akik kedvelik a countryzene állócsillagának könnyen felismerhető hangját, szomorkás dalait, fonott hajával és fejkendőkkel keretezett lázadó imázsát, tudhatják, hogy sokkal többről van szó, mint egyszeri csodáról vagy véletlen szerencséről.

Szobáról szobára

Füstös terembe érkezünk, a DJ (Kókai Tünde) keveri az elektronikus zenét – mintha egy rave buliba csöppennénk. A placc különböző pontjain két-két stúdiós ácsorog, a párok egyikének kezében színes zászló. Hatféle színű karszalagot osztanak el a nézők között. Üt az óra, a lila csapattal elhagyjuk a stúdiót, a szín­skála többi viselője a szélrózsa más-más irányába vándorol.