KÖNYVMELLÉKLET

Kuruc kori énidő

Szilágyi István: Messze túl a láthatáron

  • Józsa Márta
  • 2020.12.02 21:00

Sorköz

Szétszálazható és újra összerakható nagyepika az, amit Szilágyi István imponáló magányában művel.

Mintha örökösen egykönyves író lenne: egy-egy újabb regénye meglepetést okoz, néha előbányássza valaki a korábbi könyveit, azokat egyetemen tanítják, vannak elszánt hívei, interjút alig ad, nem foglalkozik a sikerrel. Teljesítményét senki nem vitatja, a rangos díjakat megkapta, tagja a DIA-nak, kevés, de jó kritikát kap. Olykor azt mondja: nem érzi túl jól magát a saját korában, ezért teremt magának egy másikat, minél visszább az időben. Ezt tette most is. Legújabb regényét olvashatjuk történelmi fikciónak, kriminek, eszmetörténeti elmélkedésnek vagy kis túlzással etimológiai csemegetárnak is. A szöveg két jól elkülöníthető részre oszlik: az első felében-harmadában az elbeszélő, a fejedelem környezetében élő Tompay Wajtha Mátyás a Rákóczi-felkelés vége felé utazást tesz az Oszmán Birodalomban, majd hazatérvén megírja az akkori közelmúlt éveinek, a „kuruc zajdulásnak” eseményeit. Nem könnyű a feladat: a háború rémségeivel való utólagos szembenézés közepette eltűnt felesége után is nyomoznia kell, akit a nevében csaltak ismeretlen helyre. Be is von, magunkra is hagy a nyomozásban: talán fontosabb az a lelkiismeret-furdalás, amit a fejedelem szekretáriusaként érez, mint az, hogy törékeny feleségét és gyerekeit a (végső soron országvesztő következményekkel járó) háború okán – ma is ismerős toposz – elhanyagolta és elveszítette. Persze nehéz eldönteni, hogy Szilágyi regényeinek mennyire vannak áthallásai, de talán van értelme az újabb történelmi regényt a 2001-ben megjelent, török korban játszódó Hollóidő – ahol a három részre szakadt Magyarországon ugyanígy rekonstruáltattak és emberközelivé hozattak a régmúlt hétköznapjai és profán szereplői a kikapós menyecskéktől a lázadókig – egyfajta folytatásaként olvasni.

A nagyon is létező kortárs magyar történelmi nagyregény fő jellemzője az önreflexió és önidő-reflexió, nevezzük, mondjuk, könnyed kortárs áthallásnak. Ám Szilágyi István műveiben ez nehezen, talán csak belemagyarázással érhető tetten. Ettől persze még kérdéses, hogy mennyiben kell szólnia a kortárs viszonyokról egy 18. században játszódó regénynek. Szilágyi, legalábbis a könyv első felében-harmadában, a kuruc-labanc megosztottság, a török-tatár-szilágysági-partiumi-kozák stb. közegek és porták, no meg intrikák világában kevés kapaszkodót hagy az olvasónak, hogy saját élményeként élje meg az ismeretlen régmúltat, amelyben pedig a szerző, egyáltalán nem először, oly otthonosan mozog, hogy elhisszük neki, hogy nem csupán képzeletbeli, hanem egyben imaginárius és szellemi otthona a közeg, legalábbis a regényidőben. Bár kiderülhet az is: lehet némi igaza akár úgy is olvasva, hogy nem sok minden változott az elmúlt háromszáz évben.

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
A Magyar Narancs független, szabad politikai és kulturális hetilap. Nézzen be hozzánk minden nap: hírszolgáltatásunk ingyenesen hozzáférhető. Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk