Olyan szerző volt, aki tényleg a részletekben lakott. E fragmentumok átíveltek egy-két kontinensen, és olyan egzotikus fűszerekkel ízesítették a magyar prózát, amelyekhez korábban aligha volt hozzáférésünk. A nyolcvanas évek vége felé bukkant fel Gyurka Budapesten újra; mindenkinek Gyurka volt, és az első kézfogáskor nyilvánvalóvá vált a több kontinensről rátapadt elemi szabadsága. 1988-ban jelent meg az első kötete Magyarországon, a Magvető adta ki, Bodor Ádám szerkesztette, az Írók Boltjában mutatták be, az Andrássy úton végtelen hosszú sor állt, mindenki látni akarta az egzotikus magyar írót, aki ott és akkor a nyugati magyar irodalom rehabilitációját jelentette a közönség számára.
Dohos kis lakásokban találkoztunk először, gyerekkori barátain keresztül keresett olyan fiatalokat, akikről feltételezhető volt, hogy szeretnék megteremteni azt a világot, ahová még ő is hazajöhet. Ferdinandy György óvatosan puhatolózott, vagy inkább méricskélte saját honvágyát, (esetleges) visszatelepülési szándékát, igyekezett közeget találni, akár a deklasszált értelmiségiét, vagy a pezsgő és élő irodalmi közegért áhítozó íróét. A hazatalálási folyamata csaknem reménytelen vállalkozás volt annak ellenére, hogy nem a nulláról indult: ott volt a Sas-hegyi ház, amelyet talán a nagyapja épített csaknem az egész utca épületeivel együtt. Ez később „nyitott házzá” alakult, kis szerencsével lehetett ott találkozni mexikói antropológussal vagy baszk filozófussal, újra felfedezett vidéki kuzinnal, aki értelemszerűen egy láda lekvárral és elfeledett emlékekkel jött. Ferdinandy gyűjtötte az embereket és a kultúrákat, ahogy varázslatos kisprózájában is. Évtizedeken át, akkor is, amikor esélye sem volt arra, hogy a magyarországi közönséghez eljusson. Kezdetben nem is ez volt az elsődleges célja, hanem a francia siker. Az ötvenes évek elején, a Budapesti Piarista Gimnáziumban érettségizett polgári ivadék számára elérhetetlen volt az egyetem, „karrierjét” a Fővárosi Autóbuszüzemben kezdte, kalauzmúltjából fennmaradt egy csodás igazolványfotója. A projekt sikeres volt, 1956 őszén a kozmetikázott pedigré segítségével a francia kultúra elkötelezettje végre bejuthatott az ELTE magyar–francia szakpárjára.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
