Nekrológ

Búcsú a gyarmatoktól

Ferdinandy György (1935–2024)

  • Józsa Márta
  • 2024. január 17.

Könyv

Az anyag együtt van, befejeződött a lomtalanítás. A fölösleges részleteket elemésztették a konténerek. De vannak-e fölösleges részletek?

(Ferdinandy György: Kalandozások)

Olyan szerző volt, aki tényleg a részletekben lakott. E fragmentumok átíveltek egy-két kontinensen, és olyan egzotikus fűszerekkel ízesítették a magyar prózát, amelyekhez korábban aligha volt hozzáférésünk. A nyolcvanas évek vége felé bukkant fel Gyurka Budapesten újra; mindenkinek Gyurka volt, és az első kézfogáskor nyilvánvalóvá vált a több kontinensről rátapadt elemi szabadsága. 1988-ban jelent meg az első kötete Magyarországon, a Magvető adta ki, Bodor Ádám szerkesztette, az Írók Boltjában mutatták be, az Andrássy úton végtelen hosszú sor állt, mindenki látni akarta az egzotikus magyar írót, aki ott és akkor a nyugati magyar irodalom rehabilitációját jelentette a közönség számára.

Dohos kis lakásokban találkoztunk először, gyerekkori barátain keresztül keresett olyan fiatalokat, akikről feltételezhető volt, hogy szeretnék megteremteni azt a világot, ahová még ő is hazajöhet. Ferdinandy György óvatosan puhatolózott, vagy inkább méricskélte saját honvágyát, (esetleges) visszatelepülési szándékát, igyekezett közeget találni, akár a deklasszált értelmiségiét, vagy a pezsgő és élő irodalmi közegért áhítozó íróét. A hazatalálási folyamata csaknem reménytelen vállalkozás volt annak ellenére, hogy nem a nulláról indult: ott volt a Sas-hegyi ház, amelyet talán a nagyapja épített csaknem az egész utca épületeivel együtt. Ez később „nyitott házzá” alakult, kis szerencsével lehetett ott találkozni mexikói antropológussal vagy baszk filozófussal, újra felfedezett vidéki kuzinnal, aki értelemszerűen egy láda lekvárral és elfeledett emlékekkel jött. Ferdinandy gyűjtötte az embere­ket és a kultúrákat, ahogy varázslatos kisprózájában is. Évtizedeken át, akkor is, amikor esélye sem volt arra, hogy a magyarországi közönséghez eljusson. Kezdetben nem is ez volt az elsődleges célja, hanem a francia siker. Az ötvenes évek elején, a Budapesti Piarista Gimnáziumban érettségizett polgári ivadék számára elérhetetlen volt az egyetem, „karrierjét” a Fővárosi Autóbuszüzemben kezdte, kalauzmúltjából fennmaradt egy csodás igazolványfotója. A projekt sikeres volt, 1956 őszén a kozmetikázott pedigré segítségével a francia kultúra elkötelezettje végre bejuthatott az ELTE magyar–francia szakpárjára.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.