„Az egyetemes magyar költészet alighanem legismeretlenebb ismerőse Faludy György”

Szakolczay Lajos: „Szólíts nyugodtan Gyurkának” – Találkozások Faludy Györggyel című könyve betekintés „abba az irracionális félelembe, amelynek jegyében a korabéli hatalom nem engedte szóhoz jutni ezt a nagyon bohém és nagyon értékes poétát” .

Vannak olyan figurái az irodalmi életnek, akikről azt szoktuk mondani, hogy mindenkit ismernek és mindent olvastak. Túlzás ide vagy oda, Szakolczay Lajos irodalomtörténész egyike lehet e boldog keveseknek. Minden bizonnyal episztolák, kéziratok és egyéb, ma még talán nem felismert jelentőségű feljegyzései lapulnak a dolgozószobájában, elképzelhetetlen, hogy bármit kidobna. Nem tudni, mennyi ideig érlelődött benne a gondolat, hogy közzétegye azokat a leveleket, amelyeket sokszor félkötetnyi vers kíséretében kapott Faludy Györgytől, hogy a kortörténeti dokumentumok mellett olyan sajátos költészeti antológiát adjon közzé, amelynek az egyetlen szerkesztési elve az, hogy mikor mit hozott a természetesen lassan és megbízhatatlanul járó nemzetközi posta. Szóval ez egy kronologikus vers- és fordításantológia, amelynek egyik szerzője (persze Faludy) egyre jobban belejön abba, hogy témáihoz, lefordított költőihez kultúrtörténeti anekdotákat vagy éppen fordításmódszertani problémaköteget mellékeljen. A levelek szövegeiből vissza-visszaköszönnek a Pokolbéli víg napjaimból és a többi önéletrajzi kötetből ismert anekdoták, látszik, hogy jól kidolgozott sztorikról van szó, amelyeket regényben és magánlevélben is ugyanúgy fogalmazott meg Faludy, mint egy londoni csehóban vagy egy marrakeshi kasbah-ban.

Szakolczay 1982-ben, fiatal irodalomtörténészként úgy gondolta, hogy száz költő szerepeltetésével kiad egy antológiát, és ebbe kér verseket az akkor még Magyarországon nemkívánatos személynek számító, s Torontóban élő Faludy Györgytől is. Nem kis merészségnek számított akkor, amikor az Illyés Gyula által ötágú sípnak nevezett magyar irodalom lényegében hatodik, elhallgatott ágáról, a nyugati magyar irodalomról annyit sem volt szabad beszélni, mint a többi magyar diaszpóra szerzőiről és műveiről. (Bár 1981-ben megjelent már a nyugati és tengerentúli magyar irodalom létezése beismerésének számító, Béládi Miklós szerkesztette Vándorének című antológia, de Faludy nélkül.)

Faludyval éppen Szakol­czay ütötte meg elsőként a bokáját.

Nem sokkal azután, hogy levélben megkereste, portrécikket írt róla a Mozgó Világba, méltatva a Püski Kiadónál akkoriban megjelent és kalandos körülmények között beszerzett Faludy-kötetet, és a szöveg valahogy annak ellenére megjelent, hogy akkoriban a legfelsőbb pártkörökből kellett engedélyt kérni ahhoz is, hogy akárcsak szó essék egy nyugaton élő magyar szerzőről. „Az egyetemes magyar költészet alighanem legismeretlenebb ismerőse Faludy György” – kezdődik az a később sokat idézett, akkor sok botrányt okozó cikk, amelyet, és ez az egyik üdítő pillanat, el is olvashatunk a kötet végén, afféle korai utószó gyanánt. Szóval nem volt egyszerű hazahozni a renitens poétát, akinek egyik leveléből az is kiderül: még 1988-ban is azzal utasította el a Nagyvilág, ahova Vezér Erzsébet próbálta beajánlani a kéziratait, hogy Faludytól nem hogy nem közölnek, de még csak el sem olvasnak semmit.

 

Az 1982-es esztendőben, egy tavaszi napon kelt az első közre­adott levél ebben az egyoldalú levélregényben, 1990 nyarán pedig az utolsó, a harmincnegyedik. Ez évente átlagosan négy levelet jelent, az utolsók, az 1989-től keltezettek idején a költő már itthon volt, és személyesen is találkozott a szerkesztő-irodalomtörténésszel. Azért egyoldalú, mert csak a költő levelei szerepelnek a kötetben, a válaszlevelek alighanem elvesztek Faludy kalandozásai közepette, akire a tárgyakhoz való ragaszkodás nem volt jellemző, az önreflexió és a mondjuk így, globális költészetkritika annál inkább. Az olykor pár soros, olykor viszont sokoldalas költői episztolák rendre taglalják azokat a kételyeket, amelyeket Faludy másutt is igencsak szeretett hangoztatni a nyugati költészet dekadenciája kapcsán: „Sehol egy szép sor, egy emlékezetes hasonlat, plasztikus kép; – az ember költői estekre megy, ahol tíz vendég van Ausztráliából, Mexikóból, Argentínából, Párizsból, hall harminc verset, kimegy és egyetlen sor nem marad emlékezetében.” Természetesen a folytatás mintegy magyarázata saját, e szerves költészettől eltávolodott szerzők között aratott sikereinek, de hát ebben sincs semmilyen újdonság: Faludy tényleg nagyon szórakoztatóan hozta a magyar irodalom legnagyobb el nem ismert költőóriásának imázsát, és ez még nem minden. Kommentár nélkül idézem azoknak a róla szóló recenzióknak a címeit, amelyek szerepelnek is a kötet végén: A bátorság velejét érinteni (Mark Le Fanu); A költő, aki igazán szereti hazáját (George Mikes); Magyarország igazi hangja (Jacob Paludan).

Az az érzésünk, semmi újat nem olvastunk, de végül kiderül, hogy mégis betekinthetünk abba az irracionális, pokolbéli félelembe, amelynek jegyében a korabéli hatalom nem engedte szóhoz jutni ezt a nagyon bohém, nagyon színes, nagyon művelt és nagyon értékes poétát.

És végül utószó az előszóhoz: Orbán János Dénes előszavából nem maradhatott ki egy manapság nagyon ismerősen csengő kurzusideológiai mondat, történetesen Szakolczay kapcsán: „Konzervativizmusa abban áll, hogy nem hajlandó értéktelen dolgokkal foglalkozni, csakis azokkal, melyek a nemzet irodalmát valódi értékekkel gazdagítják, és persze abban, hogy izgalmasan és magyar nyelven alkot, nem pedig elvont textusokban és laboratóriumi szakzsargonban.” Köszönjük az útmutatást.

MMA Kiadó, 2021, 302 oldal, 4200 Ft