„Az egyetemes magyar költészet alighanem legismeretlenebb ismerőse Faludy György”

  • Józsa Márta
  • 2022. január 19.

Sorköz

Szakolczay Lajos: „Szólíts nyugodtan Gyurkának” – Találkozások Faludy Györggyel című könyve betekintés „abba az irracionális félelembe, amelynek jegyében a korabéli hatalom nem engedte szóhoz jutni ezt a nagyon bohém és nagyon értékes poétát” .

Kedves Olvasónk!

Ez a cikk a Magyar Narancs 2021. december  16-i számában jelent meg. Most ezt az írást ebből a lapszámunkból széles körben, ingyenesen is hozzáférhetővé tesszük.

Részben azért, mert fontosnak tartjuk, hogy minél többen megismerkedjenek a tartalmával, részben pedig azért, hogy megmutassuk, érdemes a Narancsot megvásárolni is, hiszen minden számban hasonlóan érdekes cikkeket találhatnak – és a lap immár digitálisan is előfizethető, cikkei számítógépen, okostelefonon és tableten is olvashatóak.

magyarnarancs.hu-n emellett a továbbiakban sem csak fizetőfal mögötti tartalmakat találnak, így mindig érdemes benézni hozzánk. 

Visszavárjuk!

A szerk.

Vannak olyan figurái az irodalmi életnek, akikről azt szoktuk mondani, hogy mindenkit ismernek és mindent olvastak. Túlzás ide vagy oda, Szakolczay Lajos irodalomtörténész egyike lehet e boldog keveseknek. Minden bizonnyal episztolák, kéziratok és egyéb, ma még talán nem felismert jelentőségű feljegyzései lapulnak a dolgozószobájában, elképzelhetetlen, hogy bármit kidobna. Nem tudni, mennyi ideig érlelődött benne a gondolat, hogy közzétegye azokat a leveleket, amelyeket sokszor félkötetnyi vers kíséretében kapott Faludy Györgytől, hogy a kortörténeti dokumentumok mellett olyan sajátos költészeti antológiát adjon közzé, amelynek az egyetlen szerkesztési elve az, hogy mikor mit hozott a természetesen lassan és megbízhatatlanul járó nemzetközi posta. Szóval ez egy kronologikus vers- és fordításantológia, amelynek egyik szerzője (persze Faludy) egyre jobban belejön abba, hogy témáihoz, lefordított költőihez kultúrtörténeti anekdotákat vagy éppen fordításmódszertani problémaköteget mellékeljen. A levelek szövegeiből vissza-visszaköszönnek a Pokolbéli víg napjaimból és a többi önéletrajzi kötetből ismert anekdoták, látszik, hogy jól kidolgozott sztorikról van szó, amelyeket regényben és magánlevélben is ugyanúgy fogalmazott meg Faludy, mint egy londoni csehóban vagy egy marrakeshi kasbah-ban.

Szakolczay 1982-ben, fiatal irodalomtörténészként úgy gondolta, hogy száz költő szerepeltetésével kiad egy antológiát, és ebbe kér verseket az akkor még Magyarországon nemkívánatos személynek számító, s Torontóban élő Faludy Györgytől is. Nem kis merészségnek számított akkor, amikor az Illyés Gyula által ötágú sípnak nevezett magyar irodalom lényegében hatodik, elhallgatott ágáról, a nyugati magyar irodalomról annyit sem volt szabad beszélni, mint a többi magyar diaszpóra szerzőiről és műveiről. (Bár 1981-ben megjelent már a nyugati és tengerentúli magyar irodalom létezése beismerésének számító, Béládi Miklós szerkesztette Vándorének című antológia, de Faludy nélkül.)

Faludyval éppen Szakol­czay ütötte meg elsőként a bokáját.

Nem sokkal azután, hogy levélben megkereste, portrécikket írt róla a Mozgó Világba, méltatva a Püski Kiadónál akkoriban megjelent és kalandos körülmények között beszerzett Faludy-kötetet, és a szöveg valahogy annak ellenére megjelent, hogy akkoriban a legfelsőbb pártkörökből kellett engedélyt kérni ahhoz is, hogy akárcsak szó essék egy nyugaton élő magyar szerzőről. „Az egyetemes magyar költészet alighanem legismeretlenebb ismerőse Faludy György” – kezdődik az a később sokat idézett, akkor sok botrányt okozó cikk, amelyet, és ez az egyik üdítő pillanat, el is olvashatunk a kötet végén, afféle korai utószó gyanánt. Szóval nem volt egyszerű hazahozni a renitens poétát, akinek egyik leveléből az is kiderül: még 1988-ban is azzal utasította el a Nagyvilág, ahova Vezér Erzsébet próbálta beajánlani a kéziratait, hogy Faludytól nem hogy nem közölnek, de még csak el sem olvasnak semmit.

 

Az 1982-es esztendőben, egy tavaszi napon kelt az első közre­adott levél ebben az egyoldalú levélregényben, 1990 nyarán pedig az utolsó, a harmincnegyedik. Ez évente átlagosan négy levelet jelent, az utolsók, az 1989-től keltezettek idején a költő már itthon volt, és személyesen is találkozott a szerkesztő-irodalomtörténésszel. Azért egyoldalú, mert csak a költő levelei szerepelnek a kötetben, a válaszlevelek alighanem elvesztek Faludy kalandozásai közepette, akire a tárgyakhoz való ragaszkodás nem volt jellemző, az önreflexió és a mondjuk így, globális költészetkritika annál inkább. Az olykor pár soros, olykor viszont sokoldalas költői episztolák rendre taglalják azokat a kételyeket, amelyeket Faludy másutt is igencsak szeretett hangoztatni a nyugati költészet dekadenciája kapcsán: „Sehol egy szép sor, egy emlékezetes hasonlat, plasztikus kép; – az ember költői estekre megy, ahol tíz vendég van Ausztráliából, Mexikóból, Argentínából, Párizsból, hall harminc verset, kimegy és egyetlen sor nem marad emlékezetében.” Természetesen a folytatás mintegy magyarázata saját, e szerves költészettől eltávolodott szerzők között aratott sikereinek, de hát ebben sincs semmilyen újdonság: Faludy tényleg nagyon szórakoztatóan hozta a magyar irodalom legnagyobb el nem ismert költőóriásának imázsát, és ez még nem minden. Kommentár nélkül idézem azoknak a róla szóló recenzióknak a címeit, amelyek szerepelnek is a kötet végén: A bátorság velejét érinteni (Mark Le Fanu); A költő, aki igazán szereti hazáját (George Mikes); Magyarország igazi hangja (Jacob Paludan).

Az az érzésünk, semmi újat nem olvastunk, de végül kiderül, hogy mégis betekinthetünk abba az irracionális, pokolbéli félelembe, amelynek jegyében a korabéli hatalom nem engedte szóhoz jutni ezt a nagyon bohém, nagyon színes, nagyon művelt és nagyon értékes poétát.

És végül utószó az előszóhoz: Orbán János Dénes előszavából nem maradhatott ki egy manapság nagyon ismerősen csengő kurzusideológiai mondat, történetesen Szakolczay kapcsán: „Konzervativizmusa abban áll, hogy nem hajlandó értéktelen dolgokkal foglalkozni, csakis azokkal, melyek a nemzet irodalmát valódi értékekkel gazdagítják, és persze abban, hogy izgalmasan és magyar nyelven alkot, nem pedig elvont textusokban és laboratóriumi szakzsargonban.” Köszönjük az útmutatást.

MMA Kiadó, 2021, 302 oldal, 4200 Ft

Kedves Olvasónk!

Elindult hírlevelünk, ha szeretné, hogy önnek is elküldjük heti ajánlónkat, kattintson ide a feliratkozásért!

A Magyar Narancs független, szabad politikai és kulturális hetilap.

Jöjjön el mindennap: fontos napi híreink ingyenesen hozzáférhetők! De a nyomtatott Narancs is zsákszám tartalmaz fontos, remek cikkeket, s ezek digitálisan is előfizethetők itt.

Fizessen elő, vagy támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk

Kutyából nem lesz unikornis

  • SzSz

„1 millió dollár nem tuti. Tudjátok mi a tuti? 1 milliárd dollár” – fűzi be Sean Parker, a simlis befektető a Facebook tejfelesszájú, egyetemista alapítóit a The Social Network – A közösségi hálóban. A Justin Timberlake játszotta pasas maga a gonosz kapitalista csábító, aki David Fincher filmje szerint főszerepet játszott abban, hogy néhány kapucnis srác nekifutásából vanity project helyett végül az egész világot meghódító gigavállalat jöjjön létre.

A legnagyobb átverés

Alighanem biztosra akart menni a Netflix, amikor jó pénzért – erről még lesz szó – megvette 2018-ban az akkor már internetszerte nagy népszerűségnek örvendő, és épp börtönbüntetését töltő álörökösnő, Anna Sorokin élettörténetének megfilmesítési jogát, és hozzá ugyancsak szép pénzért leszerződtette az Y generációs narratívák kipróbált tévés elbeszélőjét, Shonda Rhimest. Biztosra mentek, csak épp azt nem tudták eldönteni, hogy mit is akarnak ezzel az egésszel kezdeni, mit szeretnének mondani a történetről, és miért tartják egyáltalán érdekesnek a Sorokin-sztorit.

A legnagyobb tűzijáték

  • Csabai Máté

Zabszem van Tigran Hamasyan seggében. Az örmény folklór, a thrash metal, a prog rock és az ECM-stílusú ambient felé tett kirándulások után odaérkezik, ahonnan mások indulni szoktak: az amerikai jazzdalokhoz, Ella Fitzgerald, Charlie Parker és Chet Baker klasszikusai­hoz. Nem vitatom, hogy ragyogó invencióval és virtuozitással nyúl ezekhez, de izgága természetének nem tud parancsolni.

Távolról sem

  • Sándor Panka

Elgondolkodtató és megragadó látvány fogad (Erős Hanna és Zatykó Bori munkája): a színpadon hatalmas piros M betű, előtte piros szőnyeg, jobboldalt kör alakú vetítővászon, Bartha Máté videóival. A Kovács Lehel által megformált kutató, az Amerikából hazatért Gyarmati Egon bele is kezd a Magor-program kifejlesztésének hátteréről szóló ismeretterjesztő előadásába.

Elnyomás alatt nő

Naomi Wolf amerikai feminista író a Vagina című könyvében hosszan értekezik arról, hogy a vagina fölötti uralom és a nők társadalmi csoportjának elnyomása egy és ugyanaz.

Míg el nem tűnik

  • Erdei Krisztina

A 20. század alkotói gyakran keresték a fotózás valódi helyét a művészetek között. Moholy-Nagy és kortársai, az avantgárd fotográfia képviselői a festészetet utánzó fotóhasználattal szemben, a médium sajátos formanyelvének kidolgozására törekedve önálló kifejezésmódot fejlesztettek ki, amely képes a valóságot sajátos nézőpontok mentén rögzíteni.

A leégett kastély felépítése

A kötet megjelenése után publikált Párhuzamos létezésben című műhelyesszéjében Láng Orsolya úgy fogalmazott, hogy akkor zárja le a verseskötetének kéziratát, amikor úgy érzi, már nem tud többet mondani „arról a kevés dologról, ami foglalkoztat”.

Utánunk is ősök jönnek

Mint amikor locsog a tenger, nyolc-tíz mondatos, csak ritkán hosszabb szövegekből áll ez a regény. Apró képek, monológok arról, hogyan tölti el az életét az ember a neten és a valóságban, hogyan éli meg a rácsodálkozás örömét, szakadatlanul tanulva és csalódva.

Múlt, jelen, jövő

„Miről vitatkoznak a magyarok?” – teszi fel a fogós kérdést a Klubrádió nemrégiben indult műsorának, a Három az igazságnak a beharangozója. Aztán gyorsan meg is válaszolja: „Természetesen önmagukról. És természetesen csak egy igazságot ismernek arról, hogy kik is ők, mi jó nekik, és hová tartanak.

A dolgozó népé lett

A 20. századi magyar írók népes táborán belül kevés­szer fordult elő teljes egyetértés, de az 1953 óta működő szigligeti alkotóház mindenkinek bejött. Lehetetlen felsorolni, hogy az elmúlt hetven évben hányan emlékeztek meg róla meleg szívvel, és az sem volt soha vita tárgya, hogy „az íróknak” szükségük van-e egy balatoni kastélyra.