A forma keretet biztosít a szerzőnek. A féktelen történetmesélés csábításának ugyanis könnyebb ellenállni, ha a kezedre csap a prozódiai fegyelem. (Amiért alighanem az ezúttal szerkesztői kompetenciáit megvillantó Parti Nagy Lajosnak lehetünk igen hálásak.) Závada érvényesen beszél a 20. század sok-sok eleddig ismeretlen, vagy legalábbis át nem gondolt eseményéről, katasztrófájáról. Minden munkája mögött fellelhető a történészi, szociográfusi narratíva, az eredeti témaválasztás és az a fajta morális szemlélet, amitől logikusnak és koherensnek mondható az életmű. És most itt ez a zavarba ejtő pillanat. Amikor a cizellált részleteket a meghökkentő és vázlatos egészre cseréli. (Nem mintha a skicc nem volna műfaj.)
Kezdjük a térnél. Závada komfortzónája a tiszántúli Magyarország, jelképe Tótkomlós, a szűkebb pátria. Závada nélkül megúsztuk volna a szembenézést azokkal az elhallgatott dolgokkal, amelyeket a közösségi szégyen és a történetírások ideologikussága miatt senki nem tartott fontosnak úgy megírni, hogy a tények és számok mögött élő emberek szempontjai érzelmi és etikai kihívásokkal szembesítsék az olvasót. Most ebből lép ki a szerző, és nem csak műfajilag. A kulcsszó a színházi beszéd. A könyv nem vonatkoztatható el a Madách 2.0 című, a székesfehérvári Vörösmarty Színház szervezésében megvalósult vállalkozástól, amelyben több szerző Darvasi László, Márton László, Tasnádi István és Závada Pál egy mában is érvényes gondolattá próbálta parafrazeálni Madáchot. Ott az volt a kérdés, hogy merre találtak volna utat Ádám–Éva–Luciferék a 20. században.
Nagyvárad körülbelül száz kilométer távolságra van Tótkomlóstól. Keletre. Földrajzilag azonos zónának tekinthető, kulturálisan megteremthető az összeköttetés egy regionális és nyugatos polgári centrum és paraszti vonzáskörzete között, de nem ez a lényeg. Hanem a nagyváradi Réz Pál személye, akinek legendáját már többen próbálták felskiccelni, nagyjából kikerülhetetlen figurája a 20. századi irodalomnak. E könyv írója hétről hétre sok-sok órát töltött a „Duna fölötti Réz” polgári lakásában, és a tőle hallott részletek a maguk esetlegességében, de mégiscsak kimunkáltságukban bőséges áthallást nyújtanak a 19. századi alaplegendáktól kezdődően a 20. századi tapasztalatokon és ismereteken át a jelenbe. Ha nem így volna, akkor kinek jutott volna eszébe a madáchi áthallásokat összekötni véle egy verses regényben? Réz és a körülötte felbukkanó intellektuális finomságok a harmadik ént, vagy a harmadik idősíkot, esetleg a harmadik teret jelentik. Az egyetlen rétegét a műnek, ahol mindenki a saját, eredeti nevén neveztetik.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
