Beczkóyné Kner Piroska minden bizonnyal sokszor kényszerült mitmacholásra, például akkor, amikor valahogy ki kellett matekoznia a fiával együtt, hogy a gyerek most akkor zsidónak minősül-e. Olyanok között, „akik egyáltalán nem tartottak semmilyen vallást, inkább vájdlingot meg a kolbászbelet disznóöléskor, már bocsánatot kérek”. Semmi különös nem történt ezzel az asszonnyal, a korban megszokottakon kívül: volt persze házassága, annak a múlt század eleji női emancipációs törekvéseivel együtt, például abbéli dilemmákkal, hogy hogyan is legyen az asszonyneve. Születtek gyerekei, volt konyhája, személyzete, támadott a tüdővész, jött a háború egyszer, meg aztán még egyszer. Aztán munkaszolgálat, hadseregek vonultak ki és be, közben a disznóvágás tudománya mellett a szappanfőzésére is szükség lett.
Két kötetről beszélünk, az egyik Beczkóyné Kner Piroska vaskos, egykor már nyomda alá is rendezett, de eddig meg nem jelent, 1915-ben írt szakácskönyve, amelyről röviden annyit, hogy nem sokat veszített vele az amúgy is vitatott státuszú magyar gasztronómia. A kortárs konkurenciából a konyhában bőven elég a főhős által kihívónak tekintett Vízvári Mariska szakácskönyve, és maradjunk annyiban, hogy a verébpörköltön kívül aligha tartalmaz újdonságot a gondosan felépített, kosztosok tartására is alkalmas recepteket ismertető kötet. Spoilerezek: húsz verébre van szükség egy négytagú család jóllakatásához.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
